Kritika

Két dühös ember – A világítótorony

Robert Eggers, A boszorkány rendezőjének legújabb filmje egy hipnotikus pszichohorror, ami félelmetes betekintést nyújt az abúzus és a bezártság lélektanába.

A független szerzői horror megújítóinak ígéretes hármasa, Jordan Peele (Tűnj el!), Ari Aster (Örökség) és Robert Eggers (A boszorkány) mindannyian idén bizonyíthatták második filmjükkel, hogy nem csak egyslágeres rendezők: Peele az amerikai társadalom traumáit hozta (szó szerint) felszínre a Miben, Aster egy egzotikus fesztivál keretén belül dolgozta fel a szakítás nehézségeit a Fehér éjszakákban, Eggers pedig A világítótoronnyal megcsinálta az év „Mi a francot láttam?” filmjét.

Az idei CineFest legjobban várt versenyalkotása a cannes-i filmfesztiválon debütáló A világítótorony, ami tavasszal a FIPRESCI-díj elnyerése mellett a sokkoló élményről szóló első visszajelzésekkel is felhívta magára a figyelmet. Hasonlóan Darren Aronofsky anyám!-jához egy szürreális és mitikus pokoljárásnak lehetünk  tanúi, de Eggers 19. század végén játszódó kamarahorrorja egészen más szimbólumokkal és lélektani helyzetekkel foglalkozik.

Egy Isten háta mögötti sziklára érkezik két világítótorony-őr: az egyik alkoholista vén tengerész, a másik rejtélyes múltú fiatal újonc. Több hetet kell összezárva tölteniük kettesben úgy, hogy előtte sosem dolgoztak együtt – naná, hogy nem kell sokat várni az indulatok elszabadulására. Thomas Wake (Willem Dafoe) a kedélyes sztorizgatásból pillanatok alatt tud átváltani félelmetes zsarnokká, és élvezettel végezteti el az összes piszkos munkát Ephraim Winslow-val (Robert Pattinson), aki csak szóban lázadozhat, hiszen a megélhetése függ az idősebb őrtől. Winslow egyetlen vágya, hogy felmehessen a világítótoronyba, de számára tilos a bejárás, ehelyett sikálhatja az örökké koszos deszkákat, takaríthatja a ciszternát, lapátolhatja a szenet, cipelheti az olajoshordót és mázolhatja a falat. Hiába dolgozza ki a belét is, Wake-től csak szidalmakra számíthat, és hamar világossá válik, hogy akkor fogják tudni átvészelni az együtt töltött időt, ha minden este csatak részegre isszák magukat.

Kezdetben úgy tűnik, hogy protagonista-antagonista felosztásról van szó, és Winslow az az elnyomott hős, akinek szenvedéseivel nézőként azonosulni tudunk.

Őt követjük nyomon, ahogy kínlódik a megterhelő munkájával, próbál némi tiszteletet és emberséget kicsikarni a főnökéből, miközben egyre furcsább természetfeletti jelenségekkel találkozik. Azonban egy baljós esemény hatására – Csehov óta nem kapott ilyen nagy jelentőséget egy sirály – a szélállással együtt minden más is megváltozik, és ahogy az addig követhető narratíva a teljes szürrealizmus felé veszi az irányt, Winslow is ugyanolyan megfoghatatlanná és gyanússá válik, mint Wake.

Eggers a második felvonás kezdetével megfosztja az idő- és valóságérzékelést a nézőktől és a főszereplőktől is, és megkezdődik az apokalipszis: a szűnni nem akaró vihar, a fogyó élelem, a szexuális frusztráció és a rengeteg alkohol hatására a főhősök egyre inkább kezdik elveszíteni emberi mivoltukat; a kényszerű összezártság és egymásra utaltság kettőssége pedig libikókaszerű dinamikát kölcsönöz a kapcsolatuknak. Ahogy fokozódik az őrület, sorra jelennek meg a tengeri mitológia elemei a sellőtől kezdve a krákenen át Poszeidónig, miközben fokozatosan mosódik el a határ Winslow és Wake között.

Minden bizonytalanná válik: mi a valóság, és mi a képzelet? Melyik férfi jelent nagyobb veszélyt a másikra? Mióta vagyunk ezen az istenverte szigeten?

A rémálomszerű atmoszféra megteremtéséhez Eggers egészen egyedi formanyelvvel dolgozik. A már önmagában frusztráló hangkulissza fekete-fehér képi világgal párosul, ami nem öncélú művészkedés, hanem komoly dramaturgiai funkcióval bír: a felfokozott kontraszt keménysége és a gondosan beállított fény-árnyék tökéletesen tükrözi a környezet és a szereplők elnagyolt karcosságát, a 4:3-s képarány pedig csak tovább fokozza a bezártság-érzetet. A boszorkányt is fényképező Jarin Blaschke a gondosan megkomponált képekkel és a feszültséget fokozó precíz kameramozgásokkal bőségesen kihasználja a szűkített térben rejlő lehetőségeket; a színészi játékot pedig még intenzívebbé teszi, hogy a szereplők horrorisztikusan megvilágított arca betölti az egész képet.

A film esztétikája a német expresszionista és a francia impresszionista némafilmeket is megidézi, de a dialógusoknak is hatalmas erejük van. Max és Robert Eggers forgatókönyve megdöbbentő merészséggel váltogat a hangnemek között: bőven megfér egymás mellett egy görög tragédiába illő átkozódás és egy váratlan fingás, Willem Dafoe és Robert Pattinson pedig olyan profizmussal lavíroznak a váltások között, hogy mindketten megérdemelnék az Oscart – bár nehéz elképzelni, hogy ez a film széleskörű népszerűséget élvezne az Akadémiában. Miközben a képi világ és a dialógusok erősen stilizáltak, a környezet az utolsó evőeszközig korhű, a csúszós sár és a sziklákat szüntelenül csapkodó hullámok pedig leszámolnak minden tengerrel kapcsolatos romantikával, és

nem hagynak kétséget afelől, hogy ebbe a helyzetbe tényleg bele lehet őrülni.

A világítótorony egy elemelt történet az abúzus és a bezártság következményeiről, melyben egyértelműen megjelenik a Bűn és a Bűnhődés is, mégsem egy Tarr Béla-i elkárhozásról van szó. Eggers vagy nem akarja, vagy nem meri véresen komolyan elénk tárni az emberi lélek legsötétebb bugyrait, és a posztmodern rendezőkre jellemző ironikus játékossággal ábrázolja a pokoljárást. A film meglepően sok, többnyire az eltérő hangulatú képsorok ütköztetésére alapozó humort tartalmaz, ami tényleg megnevettet, de ezzel alá is vág a zsigeri hatásnak. Többek között a sokkoló zárókép is azt sugallja, hogy a rendezőnek volt mondanivalója a történettel, de egy ponton túl már komolyan vehetetlenül abszurddá válik ez a tanmese. A világítótorony így nem tud mélyen megrázó filmélmény lenni, de ettől még egy kiemelkedő audiovizuális bravúr.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya