Fókuszban Kritika

Két dühös ember – A világítótorony

Robert Eggers, A boszorkány rendezőjének legújabb filmje egy hipnotikus pszichohorror, ami félelmetes betekintést nyújt az abúzus és a bezártság lélektanába.

A független szerzői horror megújítóinak ígéretes hármasa, Jordan Peele (Tűnj el!), Ari Aster (Örökség) és Robert Eggers (A boszorkány) mindannyian idén bizonyíthatták második filmjükkel, hogy nem csak egyslágeres rendezők: Peele az amerikai társadalom traumáit hozta (szó szerint) felszínre a Miben, Aster egy egzotikus fesztivál keretén belül dolgozta fel a szakítás nehézségeit a Fehér éjszakákban, Eggers pedig A világítótoronnyal megcsinálta az év „Mi a francot láttam?” filmjét.

Az idei CineFest legjobban várt versenyalkotása a Cannes-i filmfesztiválon debütáló A világítótorony, ami tavasszal a FIPRESCI-díj elnyerése mellett a sokkoló élményről szóló első visszajelzésekkel is felhívta magára a figyelmet. Hasonlóan Darren Aronofsky anyám!-jához, egy szürreális és mitikus pokoljárásnak lehetünk  tanúi, de Eggers 19. század végén játszódó kamarahorrorja egészen más szimbólumokkal és lélektani helyzetekkel foglalkozik.

Egy Isten háta mögötti sziklára érkezik két világítótoronyőr: az egyik alkoholista vén tengerész, a másik rejtélyes múltú fiatal újonc. Több hetet kell összezárva tölteniük kettesben úgy, hogy előtte sosem dolgoztak együtt – naná, hogy nem kell sokat várni az indulatok elszabadulására. Thomas Wake (Willem Dafoe) a kedélyes sztorizgatásból pillanatok alatt tud átváltani félelmetes zsarnokká, és élvezettel végezteti el az összes piszkos munkát Ephraim Winslow-val (Robert Pattinson), aki csak szóban lázadozhat, hiszen a megélhetése függ az idősebb őrtől. Winslow egyetlen vágya, hogy felmehessen a világítótoronyba, de számára tilos a bejárás, ehelyett sikálhatja az örökké koszos deszkákat, takaríthatja a ciszternát, lapátolhatja a szenet, cipelheti az olajoshordót és mázolhatja a falat. Hiába dolgozza ki a belét is, Wake-től csak szidalmakra számíthat, és hamar világossá válik, hogy akkor fogják tudni átvészelni az együtt töltött időt, ha minden este csatak részegre isszák magukat.

Kezdetben úgy tűnik, hogy protagonista-antagonista felosztásról van szó, és Winslow az az elnyomott hős, akinek szenvedéseivel nézőként azonosulni tudunk.

Őt követjük nyomon, ahogy kínlódik a megterhelő munkájával, próbál némi tiszteletet és emberséget kicsikarni a főnökéből, miközben egyre furcsább természetfeletti jelenségekkel találkozik. Azonban egy baljós esemény hatására – Csehov óta nem kapott ilyen nagy jelentőséget egy sirály – a szélállással együtt minden más is megváltozik, és ahogy az addig követhető narratíva a teljes szürrealizmus felé veszi az irányt, Winslow is ugyanolyan megfoghatatlanná és gyanússá válik, mint Wake.

Eggers a második felvonás kezdetével megfosztja az idő- és valóságérzékelést a nézőktől és a főszereplőktől is, és megkezdődik az apokalipszis: a szűnni nem akaró vihar, a fogyó élelem, a szexuális frusztráció és a rengeteg alkohol hatására a főhősök egyre inkább kezdik elveszíteni emberi mivoltukat; a kényszerű összezártság és egymásra utaltság kettőssége pedig libikókaszerű dinamikát kölcsönöz a kapcsolatuknak. Ahogy fokozódik az őrület, sorra jelennek meg a tengeri mitológia elemei a sellőtől kezdve a krákenen át Poszeidónig, miközben fokozatosan mosódik el a határ Winslow és Wake között.

Minden bizonytalanná válik: mi a valóság, és mi a képzelet? Melyik férfi jelent nagyobb veszélyt a másikra? Mióta vagyunk ezen az istenverte szigeten?

A rémálomszerű atmoszféra megteremtéséhez Eggers egészen egyedi formanyelvvel dolgozik. A már önmagában frusztráló hangkulissza fekete-fehér képi világgal párosul, ami nem öncélú művészkedés, hanem komoly dramaturgia funkcióval bír: a felfokozott kontraszt keménysége és a gondosan beállított fény-árnyék tökéletesen tükrözi a környezet és a szereplők elnagyolt karcosságát, a 4:3-s képarány pedig csak tovább fokozza a bezártság-érzetet. A boszorkányt is fényképező Jarin Blaschke a gondosan megkomponált képekkel és a feszültséget fokozó precíz kameramozgásokkal bőségesen kihasználja a szűkített térben rejlő lehetőségeket; a színészi játékot pedig még intenzívebbé teszi, hogy a szereplők horrorisztikusan megvilágított arca betölti az egész képet.

A film esztétikája a német expresszionista és a francia impresszionista némafilmeket is megidézi, de a dialógusoknak is hatalmas erejük van. Max és Robert Eggers forgatókönyve megdöbbentő merészséggel váltogat a hangnemek között: bőven megfér egymás mellett egy görög tragédiába illő átkozódás és egy váratlan fingás, Willem Dafoe és Robert Pattinson pedig olyan profizmussal lavíroznak a váltások között, hogy mindketten megérdemelnék az Oscart – bár nehéz elképzelni, hogy ez a film széleskörű népszerűséget élvezne az Akadémiában. Miközben a képi világ és a dialógusok erősen stilizáltak, a környezet az utolsó evőeszközig korhű, a csúszós sár és a sziklákat szüntelenül csapkodó hullámok pedig leszámolnak minden tengerrel kapcsolatos romantikával, és

nem hagynak kétséget afelől, hogy ebbe a helyzetbe tényleg bele lehet őrülni.

A világítótorony egy elemelt történet az abúzus és a bezártság következményeiről, melyben egyértelműen megjelenik a Bűn és a Bűnhődés is, mégsem egy Tarr Béla-i elkárhozásról van szó. Eggers vagy nem akarja, vagy nem meri véresen komolyan elénk tárni az emberi lélek legsötétebb bugyrait, és a posztmodern rendezőkre jellemző ironikus játékossággal ábrázolja a pokoljárást. A film meglepően sok, többnyire az eltérő hangulatú képsorok ütköztetésére alapozó humort tartalmaz, ami tényleg megnevettet, de ezzel alá is vág a zsigeri hatásnak. Többek között a sokkoló zárókép is azt sugallja, hogy a rendezőnek volt mondanivalója a történettel, de egy ponton túl már komolyan vehetetlenül abszurddá válik ez a tanmese. A világítótorony így nem tud mélyen megrázó filmélmény lenni, de ettől még egy kiemelkedő audiovizuális bravúr.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..