Kritika

„A világnak ezt látnia kell” – 20 nap Mariupolban

2022.02.24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. A két hetes villámháborúnak tervezett akció végül egy mai napig tartó helyi konfliktusba torkollott, melynek első csatája volt a mariupoli ütközet. Ez végül 2022. május 16-án orosz győzelemmel ért véget. Egy maroknyi ukrán újságíró, az Associated Press munkatársai húsz napig tartózkodott az ostrom alá vett városban, és folyamatosan tudósított kollégáinak az eseményekről. E tudósítások egybegyűjtéséből, és eddig nem látott felvételekből áll össze Mstyslav Chernov Oscar-jelölt dokumentumfilmje, a 20 nap Mariupolban.

Korunk társadalmában meghatározó befolyásoló szerep jut a médiának, de legfőképp az elektronikus médiának, mely megszületése óta központi szereplője a politikának és a háborús eseményeknek. A haditudósítás pedig soha nem volt pusztán önmagáért, nem létezett egyszerűen a megmutatás eszközeként, sokkal inkább vált a hatalom számára kulcsfontosságú szereplővé a háború alakulásában. Mstyslav Chernov filmje nem csak attól válik megkerülhetetlenné, hogy beviszi nézőjét a frontvonal mögé és megmutatja, közel hozza azt a háborút, mellyel kapcsolatban manapság már szinte szenvtelenné váltunk, hanem mert

fontos kérdéseket feszeget a propaganda működésével kapcsolatban és szembesít régóta görgetett morális kérdésekkel.

A 20 nap Mariupolban képsorait nagyon nehéz nézni, de nézni kell. Mint, ahogyan nagyon nehéz lehetett filmezni, de filmezni kellett. Fontosságát pedig jól hangsúlyozza, hogy 2023-ban Chernov kollégáival elnyerte a közszolgálati Pulitzer-díjat.

A dokumentumfilm felvételeinek nagy része körbejárta a világsajtót, hisz Chernov és társai folyamatosan továbbították a felvett képsorokat, azonban ezek a képek a különböző média orgánumokban már nem csak megmutatták az eseményeket, hanem egy előre kialakított propagandagépezet és háborús narratíva részévé váltak.

A 20 nap Mariupolban végleges dokumentumfilmjének különlegessége abban rejlik, hogy képes meta szinten gondolkodni önmagáról.

Miközben a putyini retorika folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy Mariupol lerohanása során tartózkodnak a civil célpontok támadásától, és minden más, ami ennek ellenkezőjét támasztaná alá, az csupán megrendezett lehet, e képeken látjuk többek között a város szülészetének bombázását, az összezavarodott embereket, a gyermeküket ölelő, sokkos állapotban lévő anyákat, majd látjuk, ahogy a sajtó szerint mindezt megrendezettnek kellene elismernünk.

Chernov igyekszik filmjével bemutatni az ideológia működését azzal, hogy képsorainak további médiajelenlétét és későbbi értelmezéseit is megmutatja, ezzel társadalmilag kontextusba helyezve azokat, és ezzel együtt kimondatlanul is értekezik a háborús propaganda működéséről.

Hogyan válik ugyanis egy objektívnek szánt felvétel az ideológiai gépezet részévé?

André Bazin a maga idejében tökéletes objektivitásként üdvözölte a fényképet, hiszen mi lehetne annál hitelesebb, mint amikor a fény megtörésének következtében egy tárgy fizikailag kirajzolódik a fényérzékeny papíron. Ez a gondolat már a maga idejében is megingatható volt, tekintettel arra, hogy nem vette figyelembe a kezet, aki beállította a képet, de a fénykép végképp elvesztette az objektivitásnak még a látszatát is a digitalizáció korában. Gondoljunk csak a manipulálható képkockákra, újravágható és átrendezhető vagy épp megrendezhető felvételekre vagy a photoshop alapvető működésére. Jóval több ez, mint új, addig nem létező teret létrehozni képkockák összeillesztésével. Mivel egy felvétel minden esetben szándékolt, ugyanazt a képsort más-más kontextusban, más ideológia alátámasztására is fel lehet használni.

Mindenekelőtt azonban a 20 nap Mariupolban nem dokumentumfilm, hanem egy ukrán ellentámadás.

„Putyinnak ezt látnia kell” – hangzik el többször a felvételek alatt. Készítőinek végtére is ez a kimondott célja. Pozitív, ellenpropagandaképp felhasználni a lefilmezett borzalmakat. A világ és főleg Putyin elé tárni egy másik kontextusban, egy olyanban ahol bűn gyermekeket, civileket ölni, vagy földönfutóvá tenni családokat, lerombolva épületeiket, életüket. Emellett megmutatni, hogyan keretezte át, és értelmezte másképpen egy háborús retorika ugyanezeket a képeket.

Ezen a ponton elgondolkodtató, hogy milyen lenne ez a film egy semleges rendező kezében, provokálna-e ennyire, ellene menne-e a kimondatlan etikai szabályoknak, filmezne-e halott csecsemőt? Bár

a 20 nap Mariupolban körüljárja a haditudósítók régről hozott morális dilemmáját, és több alkalommal is felteszi a kérdést: mivel teszek többet, ha segítek, vagy ha filmezek?

Ez a dilemma Chernov számára voltaképpen nem valós, már akkor eldöntötte, mikor felvette a kamerát, hogy használni akarja ezeket a képeket, tudatni a világgal az ukrán nézőpontot, és ehhez szándékosan ment a pokol legmélyebb bugyraiba, szándékosan akart éppen így hatni, hogy gyermekhalált, sikertelen újjáélesztéseket és tömegsírokat mutatva az érzelmeken keresztül szálljon szembe bármilyen racionális érvrendszerrel. Ez a manipuláció mindenkori alapvetése, és mondhatjuk manipulációra manipuláció a válasz.

A 20 nap Mariupolban látszólagos morális dilemmájának kérdései nemcsak képileg fogalmazódnak meg, hanem el is hangzanak a filmet végigkísérő narráció folyamán,

ezzel némileg didaktikusan üzenve a nézőnek, hogy min is kell közben elgondolkodnia. Chernov néhol át is veszi hangjával az irányítást a képei felett, és magyarázni próbálja azokat. Feleslegesen, hiszen filmkockái elementáris erővel uralják a néző tudatát, így úgy tűnik, mintha nem bízna saját rendezői munkájában, pedig felvételei sokszor világosabban beszélnek, mint a hangja. A traumatikus képek bemutatása után lecsukló, földet kémlelő kamera mélyen átérezhetővé teszi az emberi sorsokat. A síró anyát óvatos távolból figyelő kép mélyebben megmutatja a részvét és letaglózottság állapotát, mint azt szavakkal kifejezni lehetne. Ezek kétségkívül a film legerősebb jelenetei.

A cél előtérbe helyezése ugyanakkor azt is láttatja, hogy ez a film üzenetében erős, nem annak megfogalmazásában.

A 20 nap Mariupolban napi bontásra épülő, lineáris szerkezete a klasszikus narráció eszközeivel viszi nézőjét végig az egyre fokozódó háborús helyzeten, mindezt laza szövésű egymás mellé helyezett tudósító jelenetekkel bemutatva. Ezen felvételeknek a szervező ereje látszatra az idő múlása, valójában azonban a láttatni kívánt tragédiák megmutatása. A törékeny csenddel és békével induló első nap alkalmával a még ép házakon és nyugodt tereken végigpásztázó kamera, az autó első üléséről filmezett körültekintő felvételek az ismert események tükrében döbbenetes erőjűek. Főként mert az is sejthető, Mstyslav Chernov és csapata nem véletlenül van ott, számítanak a háború kitörésére.

A film onnan indul, amikor ez bekövetkezik, és lépésről lépésre mutatja be, nemcsak a rombolásnak, de a lakosság traumával való szembesülésének folyamatát is. Láthatjuk a pillanatokra elcsendesült utcákon tévelygő emberek reakcióiból, hogyan fakad egy tőről a pánik és a harag.

A narráció líraisága ugyanakkor ütközik a képek nyersességével, ezzel megteremtve némi eltávolodási lehetőséget, melyre szüksége is van a nézőnek.

Lelkünknek kellenek a háborús események közé ékelt kibillentő, gondolatébresztő montázsszekvenciák, a dramaturgiának azonban nem használnak. Miközben ugyanis egyre sorjáznak szemünk elé a háború poklának bizonyos pontokon már szinte elviselhetetlen képsorai, és együtt megyünk a roskadozó kórház véráztatta folyosóin a pincében elhelyezett halottakhoz, vagy együtt ismerjük fel a tömegsíroknál azt a lepedőt, ami a korházban még egy elhunyt gyermeket takart.

Ugyan jól esik a meditatív képsorok alatt elernyeszteni addig megfeszített izmainkat és idegeinket, hogy felismerjük szobánk biztonságos környezetét és egy kicsit inkább gondolkodjunk, ne érezzünk, de ezeken a pontokon éppen a gondolatiság miatt elkezd kilógni a lóláb, és

hirtelen megértjük, hogy manipulálnak minket.

Mégis, e fellélegzési lehetőségek miatt megbocsájtható a didaxis, mert bár első gondolatra hibának tűnhet, de segít végignézni a felvételeket.

Mert ahogy mondtam, a 20 nap Mariupolban képsorait nagyon nehéz nézni, de nézni kell. Mint, ahogyan nagyon nehéz lehetett filmezni, de filmezni kellett.

Kéri-Keller Szilvia

Kéri-Keller Szilvia magyar-angol szakos bölcsészként végzett az SZTE-n, később pedig vizuális kultúratudományból szerzett diplomát. Cikkei korábban az Apertúrában és Apertúra Magazinban jelentek meg, filmek terén mindenevő, 2023-tól a Filmtekercs tagja.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com