Kritika

A víz bűne – Adéle élete 1-2. fejezet

Vannak történetek, amelyek jól mutatnak a vásznon. Megvan a hely, bejönnek a főszereplők, azok tesznek és mondanak valamit, aztán vége a filmnek. Minden csak úgy van és történik, minden csak elmeséli önmagát, a rendezőnek pedig az a dolga, hogy ne csináljon semmit. Az Adéle élete pontosan ilyen történet, mert Abdellatif Kechiche tud „semmit csinálni”.

Mindez félrevezető lehet, a semmittevés ugyanis nem jelenti, hogy a rendező hátradől, aztán hagyja az egészet – hátha minden megáll majd a saját lábán. Legfeljebb akkor tesz ilyet, ha hollywoodi stúdiódirektornak született bőkezű producerekkel és tucatnyi forgatókönyvíróval a háta mögött. Kechiche semmije ennek viszont pont az ellenkezője. Itt nem a háttérlogisztika, meg az önműködő sémák, a bejáratott elemek és a neutrálisnak ható rendezés emelkedik ki, hanem az alázat és az ebből fakadó kíméletes, jótékony láthatatlanság.

Adéle élete

A rendező a háttérbe vonul, és mindent hagy a maga útján érvényesülni, az eseményeket ugyanúgy, ahogy a színészeket is (Adèle Exarchopoulos Adéle és Léa Seydoux Emma szerepében). Kechiche leperget minden felesleget a filmjéről, aztán kilép a történetből és eltűnik. Ez az egyik oka annak, hogy miért hat minden annyira légiesnek, vészesen könnyűnek. A szexuálisan túlhajtott jelenetek értelme is ez, nem a hatásvadászat vagy a megbotránkoztatás: ha elfordulna a kamera, azzal csak még egyszer hazudna, még egyszer homályosan eltagadna. Így viszont előre megírt utat jár, mert a történések azok, melyek mozgását irányítják.

A néző eközben kénytelen azzal szembesülni, hogy nincs semmi, ami elválasztaná a villódzó képek síkjától. Nincs puffer, nincs felfogó elme, ami átszűrné, mit is kell látnia, gondolnia, éreznie, nincs tompító tudat, ami búvóhelyként szolgálna. Egyszerűen a puszta történések elé vetettek minket.

Adele_elete2Ennek a történetnek nem is állna jól semmilyen öncélú magamutogatás vagy művészieskedő extremitás, mert ezek a törekvések az első perctől megbosszulnák magukat érzelgős giccsé változtatva az Adéle-t. Ugyanilyen hatása lenne a túl nagy mondani vágyásnak és a mutatni akarásnak, helyettük ott vannak ezek kellékeinek elemei. Minden csak körülmény, minden, ami megjelenik csak közeg. Az élet hangsúlymentes, folytonos, történetellenes történet, amiben nincs semmi szerepe az időnek. Így a két lány viharos kapcsolatán kívül a javarész csak atmoszféra. Megjelennek ugyan a serdülő szubkultúra nemzedéki életproblémái, a felnőtté válás bizonytalansága, a generációk közötti szakadékok, a társadalmi egyenlőtlenségek, a másságok el nem fogadása, hangsúlyossá azonban egyik sem válik. Az ember berögződötten várná ezeket a kimeneteleket, Kechiche viszont minden számítást keresztülhúz, és minden kezdeményt hagy elomlani.

Behelyezhetjük az iskolai órák anyagába az egyértelmű következtetéseket, utalhatunk a lehetséges értelmezésekre (ahogy mindezeket meg is teszi a film), tragikussá azonban nem attól válik az Adéle élete, mert azt mondják az irodalomórán, hogy az első önálló, felnőtt döntéssel egyből bűnt követünk el, ami elkerülhetetlenül vezet a bukáshoz. Az egész attól lesz tragikus, mert nincs egy pont sem, amire azt mondhatnánk, innen indult minden, ide vissza lehetne vezetni a történéseket. Kechiche visszafogott és rejtőzködő rendezése egyben kegyetlen és szenvtelen is, mert kiöli a referenciákat és kapaszkodókat. Adéle-nak talán szavai sincsenek arra, ami történt vele, és ugyanilyen fogalmatlanok maradunk mi is a film végére.

Első és második fejezet, több nincs. Csak ez az egy-egy szelet van az egész, kaotikus életből, de hogy mikor ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik, azt már csak sejthetjük. Három órát ülünk végig, és ebben a három órában nem történik semmi. Közben meg mégis minden megtörténik. A végén pedig nincs jelzés, figyelmeztetés, nincsenek megérzések, hogy ennyi volt. Ott vannak az események, amelyek akármeddig folytathatók, mégis pont eddig tartanak. Amikor hirtelen felbukkan az utolsó, hosszan kitartott kép, az teljesen váratlan és kellemetlen, mert már benne voltunk a folyamban, és amiről elhittük, hogy végtelen, abból nagyon nehéz kiszállni.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..