Kritika

Fajok közti egészséges erotika – A víz érintése

Ha meg akarjuk fogni a lényeget, akkor A víz érintése tulajdonképpen egy tündérmese. Egy tündérmese számkivetettségről és a szerelem mindent legyőző erejéről. Csak most éppen nem gyerekeknek szóló mese.

Bár a Tűzgyűrű faltól-falig menő robotzúzdája a maga módján szórakoztató volt, sokan inkább már azt vártuk, hogy Guillermo Del Toro mikor tér vissza legfőbb zsáneréhez, a horrorhoz. Aki látta A faun labirintusát, az Ördöggerincet, vagy netán a Cronost, az egyből megérti, hogy mitől örvend kultikus státusznak a mexikói rendező munkássága. Filmjei nem hasonlíthatóak a klasszikus horrorokhoz, sokkal inkább a régi idők meséihez, amik még nem gyerekkönyvekbe íródtak. Amikben ott volt a fantasztikum, a furcsa lények azonban nem ártalmatlanok voltak, hanem nagyon is veszélyesek, a történetek pedig nem vattacukorba, hanem vérbe voltak áztatva.

Ehhez hasonlóan Del Toro legjobb filmjeiben is jelen van az erőszak, a kegyetlenség és a halál, de mégsem tűnik el belőlük a fantázia, a gyermeki rácsodálkozás és az érzet, hogy egy ősi történetet látunk. Sötét tónusú, sokszor sötét dolgokat ábrázoló mesét, ahol a szörnyekben több empátia lakozik, mint embertársaikban, és ahol a valóságban szenvedő hősök egyetlen lehetősége a másik világba való menekülés. A nagyszabású blockbusterei után erős csalódást okozó Bíborhegy után jogosan rettentünk meg, hogy Del Toro kiüresedett és már csak a vizuális szépérzéke maradt meg. De szerencsére A víz érintése méltó visszatérés a mester régi formájához.

Del Toro filmjeinek főszereplői sok esetben testi-lelki hátrányuk vagy éppen szociális hátterük miatt nem találják helyüket a társadalomban, életüket a kitaszítottság, a fojtogató magány, a boldogság utáni kétségbeesett epekedés határozza meg. Elisa Esposito (Sally Hawkins) A víz érintésének hősnője is megfelel a fenti kritériumoknak, egy árvaházban felnőtt, fiatal nő, aki a 1960-as évek Amerikájában, Baltimore-ban takarítónőként keresi kenyerét. Egyetlen lakótársa egy meg nem értett, szintén magányos, idős művész (Richard Jenkins).  Elisa magányának igazi forrása egy titokzatos sérülés, ami egész életére megnémította és csak jelnyelvvel képes minimális kommunikációra.

Elisa munkahelye viszont nem egy raktár, hanem az amerikai kormány egyik kísérleti telephelye, ahová egy nap egy titokzatos halemberszerű lényt (Doug Jones) hoznak be. A szintén beszédképtelen lény és Elisa között hamar létrejön egy érzelmi kapocs, ami az idő múlásával egyre erősebbé válik. Elisa úgy érzi rátalált valakire, aki minden előítélet nélkül elfogadja olyannak amilyen, így amikor megtudja, hogy a kormány emberei szabadulni kívánnak a lénytől, mindent megtesz, hogy megmentse. Ehhez segítséget nemcsak művész barátjától, Giles-tól és munkatársnőjétől, Zeldától kap (Octavia Spencer), hanem még az intézet egyik kutatójától, Dr. Hoffstetler-től (Michael Stuhlbarg) is. Ám semmi sem garantálja, hogy a két számkivetett szerelmes közötti románc nem fog tragikusan végződni.

Az alaptörténet nem túl eredeti, sőt talán még azt is mondhatnánk, hogy Del Toro tulajdonképpen a Szépség és a szörnyeteget mondja fel, csak éppen modernizált formában, más környezetben, más szereplőkkel és a saját stílusában. Szerencsére a film a világalkotásában, a karakterek terén, és a hangulatteremtésben is eléggé egyedi, hogy rácáfoljon az epigonizmus vádjára. Ez teljes mértékben az értő, profi, ugyanakkor kifejezetten bátran kísérletező rendezésnek köszönhető, ami nem fél a különböző műfajok és az ahhoz kapcsolható érzelmi tónusok között látványosan ugrálni. Egyik pillanatban izgulunk, másikban elszörnyedünk, aztán kicsit feloldódunk, ráadásként pedig jön a romantikus meghatódottság.

Ahogy a spanyol nyelvű filmjeinél, úgy A víz érintésénél is fontos szerepet játszik a kor, amiben a szereplők élnek. Míg A faun labirintusa a spanyol polgárháború kegyetlenségére reflektált, addig

A víz érintésében az 1960-as évek Amerikájának hidegháborús paranoiája és az akkori civil esélyegyenlőségi mozgalmak küzdelme érhető tetten.

A konzervatív társadalom által akkor másodrendűnek vagy kitaszítottnak számítók, a nők, az afro-amerikaiak, és más hátrányos helyzetűek vívják boldogságért való harcukat. És ha valami, akkor az empátia, a törődés, a szeretet olyan univerzális értékek, amikért mindenképp megéri küzdeni.

Mert van, amikor még egy emberszerű hallényben is több van ezekből, mint a lélektelen, folyamatos harckészültségben lévő militarizmus képviselőiben, akik Isten módjára osztanak halált és szenvedést, csakhogy az „ellenség” (jelen esetben a szovjetek) ne kerüljenek jobb pozícióba. Del Toro írói és rendezői érdeme, hogy az elfogadás üzenetét a történet előrehaladásának természetes eredményeként képes érzékeltetni, nem egy erőszakosan túlsulykolt mondanivalóként. Még a rossz oldalt is tudja árnyalni azzal, hogy a katonai bázis szadista hajlamú és látszólag tejhatalmú vezetőjét (Michael Shannon) egy végtelenül szomorú és szánalmas figurának mutatja, aki kétségbeesetten próbálja feljebbvalói elismerését és szeretetét kivívni.

Bár a film rászolgál a magasabb korhatár besorolásra, a romantikus felhangnak és a groteszk, humoros pillanatoknak köszönhetően könnyedebb, felszabadultabb hangulatú, mint Del Toro korábbi filmjei. A fantasy-románc, a horror és a kémfilmes beütésű jelenetek közötti ügyes egyensúlyozást ráadásul megtoldja egy Jean-Pierre Jeunet-ra jellemző szürreális heist jelenettel, és egy váratlan musicalbetéttel, ami még az én szőrös, jéghideg szívemet is megmelengette.

Viszont nemcsak ezeknek az ügyes zsánerjátékoknak van fontos szerepe a nyugodt ritmusú, mesei hangulat megteremtésében. Dan Lausten légiesen mozgó és a kék-zöld színeket ezernyi árnyalatban mutató kamerakezelése tovább fokozza az álomszerűséget, az i-re a pontot Alexandre Desplat franciás hangulatú filmzenéje teszi fel, amit Del Toro remekül kombinál a korszak jazzes-beatrockos slágereivel.

Bár sokat számít a külcsín, ám mégis a két főszereplőn múlt, hogy A víz érintésének valóban dobogó szíve és lelke legyen.

Sally Hawkins-nak és Doug Jones-nak gyakorlatilag egyetlen kiejtett szó nélkül kellett két más fajból származó lény kibontakozó szerelmét elhitetni a nézőkkel (sőt, ha úgy vesszük, Jones feladata még nehezebb lehetett, mert őrajta még két kiló smink és kosztüm is volt). A színészmesterség csúcsának tartjuk, ha valaki képes puszta gesztusokkal vagy arcjátékkal többet mondani karaktere érzelmeiről, mint egy nagymonológ. Hawkins és Jones jelenetről jelenetre, újra és újra elérik ezt a csúcsot, így szerelmük minden groteszksége ellenére megnemesül és megláttatja velünk a belső szépséget.

Véres jelenetek ide, merész (ugyanakkor ízléses) erotika oda, A víz érintése szép film. Kívül is, belül is. Felnőtteknek készült, de cinizmustól mentes, őszinte mese magányról, törődésről, a szeretet felszabadító erejéről. Csak persze kicsit furcsábban, groteszkebben, furcsa emberekkel, furcsa lényekkel. Olyan Guillermo Del Torós módon. Csak remélni tudom, hogy van még mit mesélnie.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya