Emanuele Crialese 2011-es filmje mindenféle díjat bezsebelt, a Golden Globe-tól kezdve a Velencei Filmfesztiválig, mindenhol elsöprő sikert aratott… és ezzel minden valószínűség szerint az igazán túlértékelt filmek körébe lépett.
Egy kedves olasz család életébe csöppenünk bele: Giuletta, a fiatal özvegy próbálja élni szegényes életét, miközben fia, Filippo a nagyapával karöltve hajózik egy ócskavason nap mint nap, így próbálva szert tenni a mindennapi betevőre. A halászat azonban cseppet sem olyan jövedelmező, mint hajdanán, más munka pedig nem nagyon akad a szigeten, ami olyan kicsi, hogy „még a földgömbön sincsen rajta”. Az egyetlen alternatívát a turizmus jelenti, így kisebb-nagyobb viták után végül úgy dönt a család, saját házukat adják bérbe a nyaralni vágyóknak, ők maguk pedig a garázsban töltik a turistaszezont. A várva várt vendégek mellé azonban egy halászás során kevésbé kívánatosakat is sikerül szinte szó szerint kifogniuk. A tengeren ugyanis egy illegális bevándorlócsoportot fedeznek fel, akik közül többeket a partra szállítanak, bár a törvény ezt nem engedi.
A könnyed családi mozinak induló A tenger törvénye valahol félúton komoly szociodrámába fordul. A probléma ott kezdődik, hogy a rendező túl sokat akart egyszerre mondani, adni nekünk. Egyszerre kívánta felmutatni a tengerparti élet szépségeit, a tiniszerelem nehézségeit, a generációs problémákat, a megélhetésért való küzdelmet, a társadalmi konfliktusokat, de a végeredmény csak egy különös hibrid lett, ahol sem a motivációk megismerését, sem a szereplők lelki vívódásainak és fejlődéseinek megértését nem tudhatjuk magunkénak, amit viszont kapunk, attól erős szájbarágós-érzésünk támadhat. Az még elfogadható, hogy teljesen véletlenül ezen a szinte ismeretlen szigeten köt ki egy afrikai menekültsereg, de az irrealitás határát súrolja, hogy ez végül rövid időn belül többször is megismétlődik, ráadásul főhőseink szeme láttára. A nyaralás nyújtotta szépségeket pedig minden idők legerőltetettebben, legtermészetellenesebben megkoreografált hajós táncjelenetében kiélezni meglehetősen rossz húzás volt.
Mielőtt azonban valaki teljesen kedvét veszítené, meg kell hagyni, akad pozitívum is a filmet illetően. Főként az operatőr munkáját lehet szép szavakkal, és csodás filmes díjakkal illetni, amit az illetékesek szerencsére meg is tettek. Fabio Cianchetti valóban kitett magáért (… ismételten, hiszen sok remek alkotásban vett már részt, pl. Ostrom, A prímszámok magánya, Álmodozók) , a képek folyamatosan az idilliség és a komorság kettősségét hordozzák, és szinte minket is a tengerre varázsolnak pár percre. A másik említésre méltó munkát pedig Franco Piersanti zeneszerzőnek köszönhetjük, akinek segítségével néhány igazán hangulatos percet kapunk ajándékba.
Talán a miheztartás végett, azaz a Crialese nevének való behódolás miatt (az Aranykapu és a Grazia szigete sikerén felbuzdulva), vagy a – valljuk be – kortárs olasz film nem túl fényes teljesítményéből kifolyóan Olaszország nagy-nagy rajongással fogadta A tenger törvényét. Viszont hozzánk elérkezve, nem sokkal tudott többet adni egy érdekes alapötlettel rendelkező, nagyon szépre festett, de alapjaiban mégis kidolgozatlan, olaszos életképnél. Kár érte.
