Kritika

A zéró, a nulla és a semmi – A zéró elmélet

a_zero_elmelet1Amilyen ígéretesnek tűnt 2013-ban Terry Gilliam új, őrült sci-fije, amit még Arany Oroszlánra is jelöltek Velencében, annyira ambivalensre sikerült a végeredmény. Ha akarom, bármit belemagyarázhatok, és elemezhetem a legapróbb utalásokat és jeleket is, ha meg nem, akkor olyan felszínesnek találhatom az egész filmet, ahogy jólesik. De lehet, hogy pont ettől a kettősségtől zseniális mű A zéró elmélet?

A választ itt biztosan nem fogjuk tudni eldönteni, de azért a cikk végére talán egyértelműen húzni fogunk valamelyik irányba. A kérdés tehát: jó film-e A zéró elmélet? Vagyis inkább (átfogalmazva ezt az esztétikailag meglehetősen relatív és semmitmondó kategóriát): mondd-e, nyújt-e valami többet, mint amit már eddig is tudtunk, láttunk, hallottunk, átéltünk? Van-e igazán mélysége a filmnek, vagy csak elhiteti velünk, hogy okosabb, mint a látszat?

Az első kellemetlen pont, hogy máris felvetődik bennünk ez a kérdés. A film ezek szerint nem tud egyből meggyőzni az érvényességéről, a szükségességéről, tehát a létjogosultságáról. Tulajdonképpen ugyanaz történik a nézővel a befogadás közben, mint amiről A zéró elmélet szól, ám ebben az esetben ez kevésbé tűnik szándékolt fogásnak akár az író, akár a rendező részéről. A film szerint ugyanis semminek nincs értelme, így az emberi létnek sem. Pontosabban minden önmagáért és önmagában van, a Nagy bumm csak a Nagy reccsért történt, vagyis minden létező egyszer törvényszerűen visszazuhan önmagába, a keletkezésének pillanatába, amikor minden megszűnik különálló, objektív entitásként létezni. Minden mindegy, nem? Az is, hogy jó-e ez a film vagy sem.

a_zero_elmelet4Ez a zéró elmélet, az értelmetlenség, az öncélúság, a semmi. Máris megvan a mozgatóelv, a kiváltó ok és a következmény, a magyarázat. Erre pedig fel lehet fűzni egy egész filmet. A semmi és a magyarázat nélküli. Ja, hát itt minden csak úgy van, úgyhogy nyomhatjuk, ahogy bírjuk! Kényelmes hozzáállás ez Gilliam részéről, így nem kell még csak okosnak sem látszani, elég a triviális álbölcsesség. Ami miatt viszont mégis újra kell gondolnunk eddigi véleményünket, az a film szintén ambivalens zárlata.

Gilliam disztópikus trilógiájának záródarabja magában hordozza a nagy elődfilmek, az 1985-ös Brazil és az 1995-ös 12 majom bizonyos jegyeit. Az egyszerre retrónak és futuristának mondott díszlet és látvány a megszokott gilliami kézjegy, amely a filmek abszurd-ironikus hangulatáért felelős. A hagyományos kafkai hivatalnokvilág és elnyomó gépezet, meg a földalatti rabszolgatartó zsarnokság itt már láthatatlan (ezért sokkal veszélyesebb) korporatív-nagyvállalati központtá alakul. A felszín nagyobb szabadságérzete mindent átszövő és ellenőrző szuperhatalmat takar, amelynek bármilyen tárgy vagy lény csak eszköze. A környezet mintázataiból előtűnő, aztán a semmibe vesző Vezetőség (Matt Damon) kevésbé zsarnok, inkább csak a haszon és a bevétel érdekében mindenkit felhasználó alapelv. Ő a tézis. Qohen Leth (Christoph Waltz), a kilátások nélküli, önmagával meghasonlott, céltalan, dolgozó méh, apró láncszeme csak a világ önmagába forduló értelmetlenségének. Qohen – kifigurázva az emberben lévő általános spirituális vágyat – végig csak a telefonhívásra vár, amely, ha megérkezne, csodálatos módon értelmet adna stagnáló életének. Ez az, ami életben tartja, a kétségbeesett vágy az önmagán való felülemelkedésre, a magasabb értelemben való megkapaszkodásra. Ő az antitézis.

The Zero TheoremA zéró elmélet bizonyítéka végül is nem lesz más, mint maga Qohen. A kiválasztottságra, az elhívatásra, a célra, a valami többre vágyó ember a várakozásban elfelejt élni, és felemészti saját magát. Az életnek irányt mutató cél várása céltalan életet eredményez, ez pedig a semmi bizonyítéka. Ha az antitézis hamisnak bizonyul, a tézis szükségszerűen igaz. Gilliam azonban csavar egyet a lezáráson. Érdemes megfigyelni, hogy már az elvek összecsapása is a virtualitásban (vagy Qohen fejében?) fut végkifejletre, az utolsó jelenet pedig már egy ehhez képest is elvont térben játszódik. Ha akarom, győzött a mindenható nagyvállalati logika, de ha nem, és ezzel együtt mégis elfogadom a tézis igazságát, úgyis győzni tudok! Hisz minden önmagáért van, így bármit meg lehet tenni. Qohen, belátva kudarcát, a folyamatosan várt isteni helyére lép, a mindent magába sűrítő, önmagába roskadt elme fekete lyukából pedig az születhet meg, ami szeretne.

Persze minderre már korábban is lett volna lehetősége Qohennek, ráadásul a valóságban, az ő tragédiája (a mai ember tragédiája) azonban a világtól való önkéntes elvonulás, a virtualitás választása. És az, hogy az újonnan megtalált belső szabadságba csak a Vezetőség által irányított, külső reklámelemek és fogyasztási képek tudnak vegyülni, a végkövetkeztetés ambivalenciájának csak egy újabb keserű iróniája.

Avatar

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya