Kritika

IMDb 250: Zene, ami életeket menthet – A zongorista

A-zongorista-Adrien-Brody

Nem túlzás kijelenteni, hogy a holokauszt filmes feldolgozásai közül Roman Polanski 2002-es megjelenésű filmje magasan vezeti a ranglistát. Szép számmal készültek mozgóképes adaptációk az emberiség egyik, ha nem legmegrázóbb történelmi eseményéről, mégis – Steven Spielberg 1993-as Schindler listája mellett – A zongorista szignifikánsan képviseli a holokauszt filmes zsánert.

A zongorista egy valódi holokauszt-túlélő élményeit dolgozza fel: a film alapját Władysław Szpilman lengyel zongoraművész azonos című, 1946-os megjelenésű memoárja adta. A II. világháború gyújtópontjától, Lengyelország 1939-ben történő német megszállásától induló film már első jelenetétől kezdve mélyvízbe dobja nézőjét: az éppen rádió felvételen Chopin cisz-moll noktürnjét előadó Szpilman (Adrien Brody) játékát a pusztító német bombatámadás zaja szakítja félbe. Középosztálybeli, intellektuel zsidó származású családjával együtt a varsói gettó kőfalai mögé kényszerül, ahol mindennapjaik a túlélésről szólnak. A gettósított lengyel-zsidó közösséget eléri a deportálási hullám 1942-re: a treblinkai koncentrációs táborba tartó vonaton végzi Szpilman családja is, míg ő egy kéretlen segítőnek „hála” Varsóban ragad.

A holokauszt tragédiájáról számos film készült Polanski alkotása előtt is, így kézenfekvő kérdés lehet, hogy miben más, mivel emelkedik ki, mutat új nézőpontot A zongorista. Mindig hitelesebbnek érződik egy történet, ha valós, megtörtént események adják a magját. Ezzel az autenticitással, annak újra értelmezésével volt képes Polanski újat felmutatni elődeinél. Pár korabeli felvétel után – amik ténylegesen az akkori Varsó utcáit ábrázolják – Szpilman zongorán végig futó kezére összpontosít a kamera, mellyel a film fixálja is nézője pozícióját. Innentől kezdve a zongorista szemszögén keresztül fogjuk látni az eseményeket, ami nem azt jelenti, hogy egy szubjektív látásmód fog érvényesülni.

A-zongorista-Adrien-Brody-3

Polanski teljesen tudatosan irányítja a moziközönséget:

pontosan annyi információt oszt meg vele és annyira tartja nézőjét bizonytalanságban, hogy a varsói gettó lakóival való azonosulás tűpontosan menjen végbe.

A megrázó képsorok se az öncélú sokkolást szolgálják: Szpilmanon keresztül a néző maga is szemtanújává válik a megszálló német katonák embertelenségének, a családdal együtt megbújva szemléli, ahogy kihajítják a szemben lévő ház erkélyéről kerekesszékes társukat, ahogyan éheztetik a gettó lakóit, vagy akár kénye-kedvük szerint alázzák meg őket. Külön kiemelendő a fantasztikus operatőri munka, – a lengyel származású Pawel Edelman operatőr rendszeresen dolgozott együtt Andrzej Wajda-val is – valamint a színhasználat. A kamera szinte, mint a „légy a falon” pásztázza lassan, szinte statikusan az eseményeket. A gettó lakóit sose látjuk premierplánban, vagy nagytotálban, a bezártság érzetét a kistotálok és félközelik érzékeltetik. Ez a fajta

plánhasználat párosítva a pásztázó kamerahasználattal belehelyezi nézőjét az események közepébe.

A „légy a falon” jelenség hiába alapvetően a kívülállóságot célozza meg, A zongorista esetében pontosan azt a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot hivatott érzékeltetni, amit a holokauszt áldozatai szenvedtek el több éven keresztül. A kamera szinte a néző szemeként mozog, kis térben kis mozgást végezve. A színhasználat csak ráerősít a főhős – és egyben a közönség – kilátástalanságára, Szpilman szenvedéstörténetének fényében válik a színpaletta egyre fakóbbá, hidegebbé és sötétebbé, a „megváltás” pillanatában pedig a felkelő nap színeiben pompázik a vászon.

A-zongorista-Adrien-Brody-2

Érdemes kitérni a film évszámhasználatára is: Polanski fontosnak tartotta, hogy a feltételezett nézői alaptudás mellett – vagyis, hogy tisztában vagyunk a II. világháború kezdő- és végpontjával – olyan pontos dátumokat jelöljön meg, amik fordulópontnak számítottak Varsó megszállásának történelmében. Minden ilyen eseményt csupán a zongorista érzékelésén keresztül látunk, az évszámnak köszönhetően viszont pontosan el tudjuk navigálni magunkat a háború bizonyos állomásai között.

A zongorista rendezője saját gyermekkorának tükrében is képes volt több szinten kapcsolódni Władysław Szpilman történetéhez.

A német megszállás idején Krakkóban élő, csupán 6 éves Polanski és családja zsidó származásuk okán hasonló sorsra jutottak, mint a Szpilman család. Polanski édesapját a mauthauseni koncentrációs táborba, féltestvérét és ekkor 4 hónapos terhes édesanyját pedig Auschwitz-ba szállították, utóbbit szinte azonnal gázkamrába küldték. A kis Romannak sikerült megszöknie 1943-ban a gettóból, apja kapcsolatainak köszönhetően a háború végéig bújtatták római-katolikus lengyel családok addig a pillanatig, amíg újra egyesülhetett édesapjával.

 A rendező háttértörténetének tudatában még inkább érthetőbbé válik Szpilman néhol passzívnak tűnő karaktere:

egy 6 éves kisfiú tehetetlensége húzódik meg a zongorista „bukásai” mögött.

Élő lelkiismeretévé testvére, Henryk (Ed Stoppard) válik, aki nyíltan elítéli, hogy a „parazita”, azaz a felsőosztálybeli zsidók számára nyújt zenei szórakoztatást egy a gettó falain belül elhelyezkedő kávéházban. Szpilman még próbálkozásaiban is elbukik, nem képes véghez vinni egyetlen tettét sem: nem tud segíteni a gettó fala alatt ételt becsempésző kisfiún, és hiába sikerül Henryket ideiglenesen megmenteni a begyűjtésektől, testvére mélyen lenézi, mivel egy olyan ismerős, Itzak Heller (Roy Smiles) segítségét kérte, aki zsidó létére segíti az SS munkáját. Kapcsolatain keresztül szerzett munkáltatói igazolások ellenére elviszik családját, és ugyan részt vesz a varsói gettófelkelés előkészületeiben – fegyvereket csempésznek be az SS által engedélyezett krumpli- és kenyereszsákokban – a felkelést magát már „biztos távolból” szemléli. Gettó munkásként alkalmatlan a téglacipelésre, és ölbe tett kézzel szemléli, ahogyan a sorból találomra kiválasztott társait agyonlövik, vagy éppen ő magát – az új évre való tekintettel – megveri egy SS tiszt.

Polanski és a zongorista egyesülésének legszignifikánsabb pillanata a Szpilman család szétválásakor érik be.

A rendező visszaemlékezései szerint miközben bujkált a német katonák elől, megpillantotta a deportálásra kész zsidók menetében édesapját, aki annyit artikulált fia számára, hogy „tűnjön el”. Ezen apa-fia pillanatot idézte meg A zongorista alkotója, mikor is a zsidó rendőrként működő Itzak kirántja Szpilmant az államosán elszállításra váró zsidók tömegéből, édesapja (Frank Finlay) pedig – egy Polanski apjához hasonló gesztusként – némán búcsút int fiának. Hasonlatosan fontos szerepe van a búcsú előtt nem sokkal elhangzó párbeszédnek is, ami a zongorista és húga, Halina (Jessica Kate Meyer) között hangzik el. Szpilman lánytestvéréhez intézett utolsó szavaival – miszerint „bárcsak jobban ismernélek” – talán gyermekként elveszített édesanyja, és meg nem született testvére emlékének állított emléket.

A-zongorista-Adrien-Brody-4

Nagyon fontos üzenettel bírnak azok a karakterek, akik különféle úton-módon segítik vagy gátolják a zongoristát a túlélésben. A családjától való szétválása és a munkásként töltött időszak után egy régi jó bajtársnak, Majoreknek (Daniel Caltagirone) hála Szpilmannak sikerül megszöknie a gettóból, és innentől kezdve végleg barátai és Varsó lakóinak jóságára és kegyelmére lesz utalva. Minden jószándékú segítő karakter mind erősítik Szpilmanban, és egyben a nézőben is az alapvető emberi jóságban való bizalmat. Mellettük megjelennek olyan szereplők is, akikben fellelhető a gyarlóság: legyen szó a volt rádiós technikusról (Andrew Tiernan), aki saját zsebbe rakja a zsidó menekülteknek felajánlott pénzeket, vagy akár Itzak többdimenziós karakteréről, aki annak ellenére, hogy segít a zongoristán, részt vállal népének felszámolásában saját túlélésének érdekében.

A zongorista hihetetlen érzékenységgel mutatja be, hogy emberként hogyan fordulunk egy bajba jutott, a rendszer által marginalizált társunk felé,

feltárva ezzel az alapvető emberi természet mélységeit és összetettségét. Polanski nem felejtette azon támogatói tetteit, akik saját életüket kockáztatva bújtatták őt a háború alatt. Különösképpen értendő a rendező tiszteletadása a vidéken, pontosabban Wysoka-ban élő Buchała család felé: annak ellenére fogadták be őt, hogy ők maguk is éheztek, a rendező édesapjának keresztény barátai nem sok pénzzel támogatták őket- feltehetően az apja által félretett és ezen katolikus ismerősökhöz jutatott pénzből nem sok maradt fia támogatására- és egy zsidó bújtatásáért az egész család halállal bűnhődhetett volna a német törvények szerint.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Szpilmant meggátolják a Chopin darab befejezésében, és megfosztják hivatásától, A zongorista kijelöli legfontosabb kérdését: mit ér egy zenész a hangszere nélkül? A film számos aspektusában megjelenik ez a motívum, melynek használata egy univerzális igazsághoz vezeti nézőjét. A Szpilman család tartalék pénzüket a családfő hegedűjébe rejti el, mely hangszert erőszakkal eltulajdonítanak az apa karaktertől a deportálás napján. Áron alul képesek eladni a családi zongorát, mely megszégyenítő ajánlatba pont a címhős egyezik bele lemondóan. A gettói kávéházban két vendég ismét megszakítja Szpilman játékát. A film végén megjelenő, a koncentrációs tábor fogságából szabaduló hegedűművész, Lednicki (Cezary Kosinski) szájából egy nagyon fontos átkozódás hangzik el volt fogva tartói irányába: „elvettétek a hegedűmet, elvettétek a lelkemet”.

A zene egyetemessége jelenti az emberi értékek állandóságát, és az azoktól való megfosztás egyet jelent a lélek halálával.

Azok a pillanatok, amikor Szpilman az egyik búvóhely szomszédságából zongorajátékot hall, Dorota-nak cselló előadásában gyönyörködik, vagy az újabb menedékház zongoráján – hangot nem adva, de a képzeletében – ismét Chopint „játszhat”, mind emberi mivoltában erősítik meg a mindentől megfosztott férfit. A későbbiekben már hangszer nélkül, egy kietlen, lebombázott kórház falain belül csupán ujjaival imitálja a zongorajátékot és tartja egyben életben magát: Chopin g-moll balladáját (Op.23) játssza.

Adrien-Brody-Thomas-Kretschmann

A zene valódi megmentő erejének jelentősége a történet végén csúcsosodik ki: Szpilman utolsó búvóhelyén szembe találja magát egy német tiszttel (Thomas Kretschmann). A férfi a foglalkozása felől kérdezi, és miután kiderül, hogy zongorista, utasítja a lábán alig álló művészt, hogy adjon elő valamit a házban található zongorán: ugyanazt a g-moll balladát játssza el, amibe a kórházban „belekezdett”.

A romos ház falain belül átfagyott, sebzett és görcsös ujjain keresztül maga az egyetemes és elpusztíthatatlan szépség szólal meg.

A német tiszt tovább bújtatja és eteti a zongoristát egészen a háború végéig. Hatalom, eszmék, vezetők és rangok mind változókat jelentenek az emberiség történetében. Mind ezeket a változókat képviselő német katona megmentőként való bemutatása fontos végszóval bír: vannak állandó értékek, amik minden pusztítást, minden gonoszságot felülírnak, és az emberiségbe vetett hitünket tolmácsolják. A zongorista és a tiszt már valódi találkozásuk előtt kapcsolódnak. Szpilman a romos házba való érkezésekor zongorajátékot hall, ami a német katonának tulajdonítható. A két férfi zenébe vetett szeretete érdekes ponton kapcsolódik és válik eggyé. Míg Szpilmantól a lengyel származású Chopin darabjait hallhatjuk, addig a katona a német származású Beethoven Holdfény szonátáját zongorázza el. Ehhez a furcsa találkozáshoz kötődik a zongorista családneve is: elválásuk pillanatában megjegyzi a tiszt, hogy egy zongoristához illő nevet visel főhősünk, mivel a neve németre fordítva „játszóembert” jelent.

A film zenei keretét bezárva Szpilman ott találja magát, ahol elkezdte játékát:

a felszabadulását követően ugyanazon rádió zongoráján fejezheti be Chopin cisz-moll noktürnjét.

Ezen a ponton fontos kiemelni a főhőst alakító Adrien Brody kiemelkedő játékát, mely nagyban támaszkodott a „method acting” gyakorlatára. Brody a szerepre való felkészülés során megvált szinte minden ingóságától, elkerülte a nyilvánosságot, a társasági életet, valamint drasztikusan lefogyott, így próbálta átélni azt az éhséget, nyomort és magányt, amit a lengyel művész átélhetett. Természetesen olyan szinten nem tudott megtanulni zongorázni, mint Szpilman – a filmben Janusz Olejniczak lengyel zongoraművész hallható – de a hitelesség érdekében annyira fejlesztette fel a tudását, hogy amikor teljes testtel volt látható a hangszer mögött, akkor Olejniczak játékát alávágva sikerült meggyőzően alakítania a zongora virtuózt.

A film zárlata megerősíti a hatalom állandó váltakozásának gyakorlatát. A két férfi elbúcsúzásakor a német katona Szpilmannak adja tiszti kabátját, mely önzetlen tett majdnem a zongorista életébe kerül. Az új hódítóként fellépő szovjet katonák egy szál híján megölik a németnek hitt Szpilmant. Vele szemben a német tiszt ténylegesen szovjet fogságba kerül, és az éppen őt, és német társait szidalmazó Lednickin keresztül próbál segítséget kérni Szpilmantól. Minden szándéka ellenére a zongorista nem tudja visszafizetni megmentője jóságát. Zenész barátja nem hallotta érthetően a tiszt nevét, és mire visszatérnek a helyszínhez, már semmilyen német rabot nem találnak a volt koncentrációs tábor helyén,

csupán a felkelő napban rejlő új kezdet ígéretét.

A zongorista utolsó jeleneteként Szpilmant immár nagy zenekarral, és népes közönség előtt láthatjuk kiteljesedni Chopin „Grand Polonaise brillante” című darabjának játéka közben, mialatt a film epilógusából kiderül, hogy a német tisztet Wilm Hosenfeldnek hívták, és feltehetően szovjet fogolytáborban hunyt el 1952-ben.

Roman Polanski saját gyermekkori traumáját feldolgozandó egy kitörölhetetlen filmmel állított emléket egy elképesztő tehetség szenvedés- és felemelkedés történetének: szinte hiánytalanul vitte vászonra Władysław Szpilman visszaemlékezéseit, megnevesítve ezzel azon addig ismeretlen hősöket, akik képesek voltak jóságot tanúsítani embertársaik felé. A zongorista megrázóan igaz történetét számos díjjal jutalmazták, köztük a Legjobb férfi főszereplőért, Legjobb rendezőért, és Legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjjal 2003-ban. Azóta számos holokauszt tematikájú alkotáson érhető nyomon Polanski filmjének hatása.

Hazai példánál maradva, Nemes Jeles László 2015-ös (és Oscar-díjas) Saul fia című filmjében már továbbfejlesztette a kamera, mint nézői tekintet fogalmát, immár teljesen bezárva hagyta közönségét a koncentrációs táborok világában. 2023-ban két film is kapcsolódik a témához: James Hawes Egy élet, és Jonathan Glazer Érdekvédelmi terület című alkotásai. Hawes rendezésén inkább érződik a Schindler listájának hollywoodi szemlélete és történetmesélése. Vele szemben Glazer brit-lengyel koprodukcióban készült filmje egészen új érzékszervi szintre tudta emelni a holokauszt vásznon való ábrázolásának módját. A zongorista hatása így máig érezhető.

Padányi Júlia

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com