Brad Pitt hosszú évek tunyasága után az idei nyár legforróbb címeihez adta a nevét: miután Tarantino Hollywood-fétismozijában farkasszemet nézett a Manson-klánnal, James Gray saját forgatókönyvéből készített sci-fijében, az Ad Astrában csúszik le a világűr torkán.
A Fox berkein belül forgott Ad Astra a nagybetűs rizikóprojekt. Napjaink stúdiófilmjeit szemlélve az már önmagában párját ritkító hírnek számít, ha 100 millió dollárnyi büdzsét pumpálnak egy saját kútfőből megálmodott szerzői alkotásba, pláne ha azt az ember helye a világmindenségben és egyéb absztrakt marhaságok foglalkoztatják. Az Ethan Gross és a rendező, James Gray szkriptjébe vetett bizalom különösen bizarrnak tűnik abban a világban, ahol a fél Hollywoodra (köztük immár az Ad Astrát gyártó Foxra is) rátenyerelő Disney annyira biztonsági játékot játszik, hogy vadiúj streaming-platformján a Star Wars és Marvel dömping közben épp CGI-spagettivel eteti Susit és Tekergőt. A nagybetűs mozit és a hétvégi bevételek toplistáit rég einstandolták a folytatások és előzményfilmek, így kvázi a sorozatok világa bevette a nagyvásznakat, a Netflixre üldözve az Expedícióhoz hasonló merengő sci-fiket.
Az elmúlt években azokat a régi vágású tudományos-fantasztikus alkotásokat, melyek az ember és a technológia viszonya vagy az élet fundamentális kérdései fölött elmélkedtek, még az ismerős cím se mentette meg a bukástól. Így hasalt el például Denis Villenueve a Szárnyas fejvadász 2049-cel. A kanadai rendező akkor döbbent rá, milyen financiális kockázatot vállalt filmjével a stúdió, amikor egy házon belüli vetítés után az egyik producer azt súgta a fülébe: elkészítettük a filmtörténelem legdrágább art house moziját. Hogy zajlott-e hasonló beszélgetés az Ad Astra forgalmazása kapcsán, arról tényleg csak spekulálni lehet.
Annyi bizonyos, hogy mióta a Fox főhadiszállásán magához ragadta az irányítókart a Disney, zavaró hírek érkeztek a stúdió régóta rejtegetett sci-fije kapcsán.
Miután májusról tök váratlanul szeptemberre tolták a film premierjét, arról lehetett hallani, hogy a váltás nyomán alaposabban meg is vágták a filmet. Ha át is szabja a Fox arculatát az új menedzsment (mely állítólag a szintén Foxos Taika Waititi Hitler-szatírájától is félti családbarát imázsát) az Ad Astra tökösségén már nem sok mindent változtatott, ugyanis James Gray egy szokatlan hangulatú, meditatív sci-fit húzott elő a kalapból, ami több szálon kötődik a 2001: Űrodüsszeiához, mint mondjuk Az Igazság Ligájához.
A cselekmény centrumában a Brad Pitt által megformált mérnök-asztronauta áll, aki a Naprendszer szélére, a Neptunuszra utazik, hogy megtalálja és megállítsa halottnak vélt apját. Az apát alakító Tommy Lee Jones karaktere az űrkutatás legendájaként messzebbre jutott a világegyetemben, mint eddig bárki, azonban kiderül, hogy rejtélyes módon nemcsak életben van, de az emberiséget sújtó katasztrófahullám szálai is hozzá vezetnek. Az ember által meghódított tér peremterületeire vezető úton egy Apokalipszis most-szerű misszió veszi kezdetét, ami a dzsungel és a háború őrülete helyett az űr és a családi sérelmek sötétjébe vezet.
A magát a nem túl távoli jövőbe helyező cselekmény esztétikája nem csak méreteiben lenyűgöző.
Az űrturizmus, a Hold és a Mars kolonizálása vagy az idegen életformákat kémlelő űrantenna víziói már nem tűnnek olyan távoli álmoknak. Ráadásul az űrutazás minden aspektusa a rendező ígéretéhez híven egy elképzelhető, praktikus, részletgazdag kivitelezésben lett megalkotva. Az okosan dátum nélkül bemutatott világ hitelességét építi, hogy a cselekmény egy lélegző, hiteles politikai, gazdasági világba ágyazódik be, és a filmet üdítő módon nem tördelték a világ pontos működéséről mesélő, fölösleges expozíciókkal. Az atmoszféra nélküli Hold felszínén gyenge gravitációs terében dodzsemező űrkalózok és a rejtélyes norvég űrhajón elvégzett biokísérletek anélkül tudnak a film valóságának izgalmas kiegészítői lenni, hogy mélységében értenénk a működésüket.
Coppola paranoid háborús látomása, a hamarosan újból mozikba kerülő Apokalipszis most és az Ad Astra között hamar megszületik a párhuzam a néző fejében, ugyanis a cselekményt hasonló linearitással rajzolták fel. Az út végén, de talán pontosabban az út mélyén leselkedő rémalak pontos motivációit az őrület köde lengi körbe, ez a misztikus dezorientáció pedig végig zavaró, fenyegető elemként ott kavarog a levegőben. Habár a személyes vonatkozás végett nem emelkedik Kurtz ezredeshez hasonlóan spirituális rangra az űrbe veszett asztronauta McBride képe, valódi viszonya ugyanúgy nincs hozzá a főszereplőnek.
A fiúnak csupán a legendaként imádott apa öröksége maradt.
A sérthetetlennek vélt bálvány azonban az út előrehaladtával egyre bizonytalanabb lesz, egyre többször meginog, így a karrierista asztronauta útjáról elkezd lemállani a professzionalizmus maszkja. A küldetés mélyén pedig egy intimitásra vágyó kisfiú készül farkasszemet nézni az ismeretlennel.
A kezdet és a vég között ilyen egyértelműen kifeszített narratíva azonban az Ad Astra Achilles-sarkává válik. Ugyanis a befejezés felé zakatolva ahelyett, hogy a főhőssel együtt éreznénk a rá helyezkedő nyomást, egyszerűen túl nyilvánvalóvá válik az elkerülhetetlen végkifejlet, mely amellett, hogy nem kecsegtet meglepetéssel, még akkora sokkfakort sem hordoz magában, mint a sokat emlegetett Kurtz ezredes királysága. Ha a misztériumot finom kezekkel is formálja Gray forgatókönyve, az út A-ból B-be tartó egyhangúsága során
Brad Pitt türkiz szemein kívül több valódi karakter nem pislog ránk a szkafanderek mögül.
Ráadásul őt sem túl elegánsan mutatják be nekünk. A cselekmény nagy részében ott duruzsol a fülünkben Pitt bariton orgánuma és többnyire érdemi infók helyett csak úgy elcsacsogja nekünk, hogy érzi magát. Az Ad Astra világában rendszeres pszichológiai tesztek monitorozzák az űrkutatásban dolgozók alkalmasságát, így a karakter legszemélyesebb érzéseit az űróriás Spacecon megfigyelése végett nem narrálhatja a hajónaplóba, de szerencsére itt vannak neki a nézők.
A hideg űr látványán merengő, meditatív képsorok könnyen elhitethetik velünk, hogy valami grandiózus megmondás van készülőben, de sajnos az Ad Astra annyit üzen nekünk, hogy túlóra helyett néha figyeljünk oda a gyerekre is. Az öreg McBride egy intelligens életformákat kutató misszión sodródott el családjától, és habár Gray – Christopher Nolannel ellentétben – űreposzában sikerrel veszi az akadályt, hogy elkerülje a giccset, tartalmában nem sikerül semmi fontosat vagy meglepőt állítani az ember helyéről az univerzumban. Továbbra is ugyanolyan magányosan toporgunk egy helyben a parányi Földön, mint az Ad Astra szerzői sci-fiként a franchise-filmek tengerében.
