A kortárs bűnügyi filmek szerelmeseinek első hallásra csodás hír, hogy a műfaj legprominensebb olasz képviselője, Stefano Sollima a hollywoodi kitérők után új filmmel tért vissza hazájába. Az Adagio egy újabb éjsötét történet a római alvilág purgatóriumában őrlődő figurákról, de se történetben, se hatásban nem képes versenyre kelni a rendező korábbi alkotásaival.
Pedig az előzetes bizalomnak bőven van alapja: a kultikus spagettiwestern- és krimirendező Sergio Sollima fiaként Stefano Sollima már gyerekkora óta szívta magába a filmkészítés csínját-bínját, majd a 2000-es évektől kezdődően elkezdte az olasz gengsztertörténeteket áthozni az új évezredbe. Stílusban, realitásban, könyörtelenségben egyaránt. Az alapok meg is voltak hozzá: irodalomból, filmekből, de leginkább a való életből. Protagonistái – legyenek azok bűnelkövetők vagy bűnüldözők – ellentmondásos, moralitás terén kérdőjeles alakok, akik saját belső kóddal igyekeznek racionalizálni egyre véresebb tetteiket. Ugyanakkor őket is az hajtja, ami a másik oldalt: a pénz, a siker, a kitörés lehetősége, a kiskapukon való átslisszolás – mindezek érdekében azonban be kell mocskolni a kezed. Mert csak így jutsz előrébb egy olyan társadalomban, ami végzetesen töredezett, a gazdagok csak egyre gazdagabbak és érinthetetlenebbek, miközben a szegényeknek már annyi se marad, ami eddig volt.
Az olasz társadalom legsötétebb oldaláról szólnak Sollima filmjei és tévésorozatai,
melyek közül az olyan címek, mint a Bűnügyi regény vagy a Gomorra hamar kultstátuszba kerültek. A 2015-ös Suburra című filmet két netflixes széria követte – szintén zajos sikerrel. Csak idő kérdése volt, hogy Amerika mikor fog felfigyelni Sollimára, viszont a tengerentúlra tett kitérője erősen felemás szájízt hagyott maga után: a serpenyő egyik felében ott volt egyik legerősebb munkája, a ZeroZeroZero, a másikban meg a Bűntudat nélkül agyatlan zúzdája (a Sicario folytatása meg valahol a kettő között). Bőven megérett tehát a nagy visszatérés az író/rendezőnek arra a terepre, ahol elkezdte és ami naggyá tette: Róma ismeretlen, mocskos utcái, zsarolás, lopás, korrupció, gyilkosság, menekülés a bukás elől. Épp ezért kár, hogy az Adagio egy olyan variációja lett ezeknek a motívumoknak, amiket már nemcsak, hogy láttunk és jobban, de ez a gengszterfilm egy laikus nézőt akár attól is elüthet, hogy belemélyedjen a rendező életművébe.
Egy fiatal férfi veti bele magát a római éjszakába: útja egy titkos parti felé vezet, amit átitat a hedonizmus, a szex és a drog illata. De nem szórakozni jött, hanem feladata van: kompromittáló felvételeket készíteni egy helyi politikusról. Azonban Manuel (Gianmarco Franchini) összeomlik a küldetés súlya alatt, elmenekül, és apja egyik régi barátjánál próbálja meghúzni magát, miközben az őt instruáló, korrupt rendőrök és azok brutális vezetője, Vasco (Adrian Giannini) üldözőbe veszik. Nem lehetnek hátrahagyott tanúk, elvarratlan szálak. A régi barát továbbküldi Manuelt Romeo Barrettához, a Tevéhez (Pierfrancesco Favino), aki most húzott le 12 évet a börtönben, robosztus ereje mögött azonban halálos beteg.
Barrettának sincs sok jó tanácsa: ha nyakig vagy a saját gödrödben, akkor vagy megpróbálsz kimászni belőle (menekülsz), vagy vállalod a következményeket (meghalsz).
Barrettának a semminél is kevesebb oka lenne rá, hogy segítsen Manuelnek, de egy olyan embernek, aki már mindent elvesztett és már semmit se kaphat, a legkisebb dolog is megváltást adhat. Pedig gyűlöletre annál több oka lehetne, hisz Manuel apja, a látszólag teljesen demens Daytona (Toni Servillo) egykor az ő főnöke volt, miatta húzta le azt a sok évet a sitten. Viszont ha valamibe belekeveredsz, akkor az mocsárként fog húzni téged lefelé, újra abba a világba, amit egykor magad mögött hagytál – ez Sollima folyton visszatérő, nihilista tézise. Az egykori nehézfiúk mindig is nehézfiúk lesznek; a zsaruknak túl sok minden forog kockán, muszáj a tervet követni; a macska-egér hajszában pedig előbb-utóbb vér fog folyni.
Mindeközben Róma környékén erdőtüzek pusztítanak, hamu szállingózik a város fölött, áramkimaradások, szimbolikus végidők jelentkeznek egy világban, ahol a szeretetnek nincs helye.
Sollima filmjei és sorozatai leginkább az individuális szereplők karakterén és cselekedetein keresztül mutatnak átfogó képet az olasz társadalom szövetéről, amit a bűn, a korrupció és a reménytelenség hármasa szakít szét, ehhez képest az Adagio sokkal visszafogottabb, személyesebb vonalat képvisel, ami csak arról az 5-6 emberről szól, akik egymást próbálják kijátszani. A film első fele annyira szűkmarkúan bánik az információkkal, hogy majdnem negyven perc is eltelik, mire tisztában leszünk azzal, hogy ki kicsoda és milyen szerepet játszik ebben a veszélyes játékban, hogy ki van benne önszántából, kinek nincs más lehetősége és ki az, aki kész bármelyik pillanatban felborítani a sakktáblát. Manuel túl fiatal, hogy bármit is értsen, csak sodródik az árral, Romeo és Daytona már minden láttak és csak próbálják azt tenni, amit a lelkiismeretük mond nekik, Vasco és az emberei irányítani próbálják a dolgokat, de őket is egyre jobban belepi a mocsok. Nyertes nem lesz ebben, csak túlélő.
Az Adagio alapfelütése látszólag magában hordozza a pattanásig vitt feszültséget, a szövevényes árulásokat, a sokkoló fordulatokat.
Ehhez képest viszont az Adagio egy teljesen felületes, sekélyes, kiszámítható és sokszor megdöbbentően vontatott film, ami a bűnügyi thriller titulusból, legfeljebb a „bűnügyi”-t tudja teljesíteni. Sollima a rá jellemző morózus zordsággal, de lajhártempóban vonszolja magát keresztül a kis túlzással négyoldalasnak érződő forgatókönyvön. Se Manuel, se Romeo, se a zsaruk, se senki más nincs úgy megírva, hogy érzelmileg együtt érezzünk velük, vagy hogy olyan érdekesen legyenek romlottak vagy bukottak, hogy igazán érdekeljen minket, mi lesz a sorsuk. Úgy tesz a film, mintha már rég ismernénk őket, de ez nem egy többévados tévésorozat folytatása, hanem egy önálló két óra, aminek meg kellene állni a saját lábán. Kétdimenziós alakokat látunk kétdimenziós morális dilemmákkal.
A filmhez Pierfrancesco Favino és Toni Servillo tudja a legtöbbet hozzátenni, de ők is csak azért, mert annyira jó színészek. Kiváltképp Favino kiemelkedő, akinek több kilónyi eltorzító sminkmunka alatt kell dolgoznia, mégis tud egy olyan nyers őserőt és veszélyfaktort adni Barrettának, hogy érezzük mitől volt alvilági legenda az az ember, aki most inkább egy lassan csoszogó izomtömeg.
A Suburra Róma legpatinásabb negyedei, luxusházai és termei mögött mutatta meg az emberi sötétséget, az Adagio ezzel szemben lemegy a köznép szintjére.
Lepusztuló lakótelepek, nyomor, pénztelenség, mocskos utcák halovány fényben, már amikor nem borít el mindent a sötétség. Az áramkimaradások, a szárazság, a nyári hőség, a horizonton lángoló erdők látványában ott van Sollima vizuális képzettsége, de ezek mögött nincs mögöttes többlettartalom, üresen konganak, funkció nélkül lötyögnek a szkriptben, amit kis túlzással mesterséges intelligenciával is meg lehetett volna írni.
Ha nagyon összeszorítom a szemem, akkor talán azt láthatom meg az Adagióban, hogy hiába ömlik össze minden a szereplők körül, mégis vannak olyan kötelékek, amik nem szakadnak el, aminek nem lehet hátat fordítani vagy szétszakítani. Egy apa szeretetét a fiához, egy barát utolsó kívánságát, a szabad és rettegés nélküli élethez való szándékot. De mivel zsánerfilmről beszélünk, ehhez még annak is hozzá kellene jönnie, hogy amit látunk, abban legyen izgalom, félelem, döbbenet, karfamarkolás. Ebből mindegyik csak szikrák szintjén pislákol az Adagio című filmben, még akkor is, amikor Sollima megidézi Brian De Palmát és a Carlito útjának végső, pályaudvaros leszámolását. Puskadörrenés helyett csak halkan pukkanó petárda az Adagio. Öreguras, megfáradt nyomasztás. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Sollima ennél szinte csak jobb és hatásosabb dolgokat csinált, de még a 70-es, 80-as években készült, olasz krimi-thrillerek háromnegyede is megeszi a filmet reggelire.
(A filmet a 21. Olasz Filmfesztiválon vetítették.)
