Az Addams Family 1938 óta számos variációt élt meg: egy új, 21. századi környezetbe áthelyezett verzió született meg az idei 3D-animációs adaptációval a Virsliparti készítőinek keze alól. Működik-e ma a régi formula?
Először is nézzük meg, mi jellemzi az Addams családot. A gótikus kastélyban lakó furcsa népség bármit csinál, az ellentétes a normálisnak tartott viselkedéssel. Szeretik a sötétséget, a morbid humort, a halál tematikáját, meg úgy általában az elmúlást – tehát mindent, ami az élettel és a vidámsággal ellentétes. Valójában valahol ők az archetipikus halálvágy megtestesítői: azok az emberek, akik
az elmúlás és a végzet csodájára járnának ahelyett, hogy félnének és borzonganának tőle.
A kissé szadista, de áhítattal teli szerelem az anya, Mortitia és az apa, Gomez között, és a folyamatosan életveszélyes játékokkal játszó Wednesday és Pugsley viselkedésében semmi reális nincs. Lehetetlen eldönteni, hogy élnek vagy halnak, valósak vagy valótlanok, de erre talán nincs is szükség, hiszen inkább allegorikus karakterekként értelmezendők.
Az első képregény, amely 1938-ban jelent meg a New Yorkerben, az akkori korszellemre, az amerikai kertvárosi életre volt szatirikus reakció, ahol Addamsék a békét megzavaró bevándorlók és furcsa szokásokat követő népeket jelképezték. Az idei animációs adaptáció is ezt a szellemiséget követi az 1991-es legnépszerűbb adaptációval ellentétben. A ’90-es évek gótika iránti rajongása sokkal kevésbé volt funkcionális, mint ma, inkább romantikusként jellemezhető, nem is érdemes ezekkel az adaptációkkal összehasonlítani az új művet. Úgy tűnik, hogy a gótika ma már inkább esztétikummá vált, amely a furcsaságával nevetést tud kiváltani a nézőkből, hiszen
hogy is ne lenne vicces a halálfehér arcú, komoly, mosolytalan Wednesday kamasz lázadása egy mai Insta-live videókat nyomó, menőző kiskamasz mellett.
A film alapkonfliktusa a domb tetején lévő kastélyban lakó Addams család és az újonnan épülő kertvárosi negyed között igencsak kiszámítható és sablonos, ugyanúgy a karakterei sem túl mélyek, inkább egydimenziósak. De valamiért a maga egyszerűségében mégis működik a film. Azért is, mert az eredeti formulát, ami az Addams családot önmagává teszi, az új készítők nem változtatták meg. Nem lett senkiből se más, mint aki az eredeti történetben volt, egy bevált rendszert raktak szembe egy kortárs élettérrel. Belátom, ez ellentmondásosnak tűnik, de ebben az esetben a kevesebb néha több szabálya érvényesül.
Ha úgy nézzük, hogy az új adaptáció a Charles Addams által készített ’38-as történetet veszi alapul, akkor arra juthatunk, hogy az Addams család az állandóságot is jelképezheti, a múlt értékeit.
A családra egyébként is jellemző a hagyomány követése, a családi értékek előtérbe helyezése és ősi szokások szeretete.
A korai 20. századi amerikai irodalomból és képzőművészetből is ismert Southern Gothic művek éppen ezt a régi, némileg elavult értékek és modern eszmék szembenállását dolgozta fel, ahol ez a konfliktus nem feltétlenül arra ment ki, hogy bármilyen értékítéletet mondjon az egyikről vagy a másikról. Inkább volt benne némi szomorúság az iránt, hogy a klasszicizmus értékrendje bomlik és a helyét valami ismeretlen és ki nem próbált veszi át. Tehát ez az adaptáció jól épül bele ebbe a hagyományba, hiszen itt is az Addams család értékrendje és életmódja áll szemben a kertvárosi középszerűséggel, ahol mindenki normális, vagyis inkább annak próbál látszani.
Az új Addams Familyt leginkább az a vád érheti, hogy nagyon leegyszerűsíti a konfliktust és annak feloldását, ami igaz is. Nem kell túlságosan sokat várni tőle, de még így is el tud gondolkodtatni – pont annyira, amennyire egy gyerekfilmnek kell. Nem alkottak egetrengetően jót, de nem is tették tönkre az Addams család történetének hagyományát.
