Gyász, kulturális hovatartozás, örökbefogadással járó nehézségek, a családi egység megtalálása és az emberek-androidok közti különbségek – csak néhány téma, melyek Kogonada meditatív hangvételű drámájának gerincét képezik. A Búcsú Yangtól (After Yang) a bőséges témafelhozatalból szinte semmit sem képes kellő mélységgel ábrázolni.
A koreai-amerikai filmrendező, Kogonada 2018-ban két idegen véletlenszerű és szokatlan egymásra találásáról rendezett filmet. A Columbus című alkotás azért lopta be magát a kritikusok és filmszeretők szívébe, mert képes volt meggyőzően és érzékenyen ábrázolni egy érzelmileg intim kapcsolatot két olyan ember között, akiket első ránézésre nem köt össze semmi. Az Elveszett jelentés alaptörténetét idéző, de mégis eredetinek ható sztorit ezen kívül a két főszereplő nagyszerű játéka és az igényes látványvilág is emlékezetessé tette. Mindezen pozitívumokból a Búcsú Yangtól jóformán csak a színvonalas látványvilágot tartotta meg, a hatásos drámához szükséges elemeket (színészi játék, történet) azonban nem tudta kellőképpen kiaknázni.
Kogonada filmjének alapkonfliktusa olyan, mintha a Fekete tükör című széria soron következő epizódja lenne.
Egy meg nem nevezett időpontban, valamikor a közeljövőben járunk. Külsőségeit tekintve világunk nem sokat változott, de a technológiai fejlettség olyan szintet ért el, hogy a klónozás vagy éppen egy személyre szabott android vásárlása hétköznapinak számít. Jake (Colin Farrell) és Kyra (Jodie Turner-Smith) örökbefogadott gyermekükkel, a kínai származású Mikával (Malea Emma Tjandrawidjaja) és egy techno-sapienssel, Yanggel (Justin H. Min) közösen alkotnak egy családot. Yang tökéletesen emberszerű, saját személyiséggel rendelkezik és kettős funkciót tölt be. Egyrészt az egyke Mika póttestvéreként és kvázi dajkájakánt szolgál, másrészt (egyfajta magántanárként) segíti a kislányt abban, hogy a kínai kulturális gyökereivel állandó kapcsolatot ápoljon. Yang azonban váratlanul meghibásodik, javítása kétséges, a szülők pedig hirtelen komoly dilemmákkal találják szembe magukat.
A Búcsú Yangtól felütése kifejezetten érdekes, mivel már az első negyedórában egy halom súlyos kérdést szegez a nézőnek. Mennyire függünk a minket kiszolgáló technológiától? Hogyan kommunikáljunk gyermekünkkel a gyászról? Miben rejlik a kulturális hovatartozás? Ezen a ponton a film még akármilyen irányt vehetne, ám rövidesen azon kapjuk magunkat, hogy válaszok helyett csak újabb és újabb kérdéseket kapunk. A kihagyásokra építő, elliptikus elbeszélésmód szintén nem sokat segít a nézők helyzetén.
Az érdekesnek ígérkező és vizuális értelemben kivételesen ízléses világról, vagy a fennálló társadalmi berendezkedésről például vajmi keveset árul el a szerző.
Mindez nem feltétlenül probléma, hiszen láttunk már filmet, ami ezen aspektusok felvázolása nélkül is remekül működött – gondoljunk csak a hasonló jövőképet felvázoló A nő című filmre, mely a lehetséges jövő taglalása helyett kizárólag a főhős személyes drámájára reflektált. Kogonada alkotása látszólag ugyanezt a vonalat követi, de végül a témák közti csapongása, felszínes karakterábrázolása miatt nem képes maradandó élményt nyújtani.
Hiába Colin Farrell elragadóan szomorkás arca, vagy a Mikát alakító kislány nagyszerű játéka, a családtagok között nincs kémia. Mindez az anyukát alakító Jodie Turner-Smith jeleneteiben válik igazán feltűnővé. Kyra és Jake kapcsolata teljesen hiteltelen és mentes minden érzelemtől, beszélgetéseik hidegek és kimértek, még akkor is, amikor ezt semmi sem indokolja. Mindez annak fényében igazán furcsa, hogy Kogonada a Columbusban két vadidegen kapcsolatát is képes volt kellő érzékiséggel bemutatni, itt viszont egy házaspár harmóniáját, együttlétét nem tudja megragadni.
Ironikus módon éppen Yang az, aki a legtöbb életet csempészi a család életébe, ezzel együtt pedig a film legemlékezetesebb pillanatai is hozzá köthetőek.
Ezen jelenetek azt a célt szolgálják, hogy Yangen, az androidon keresztül saját halandó létünk bizonytalanságát, az emberi élet rútságait, szépségeit és bájos ellentmondásait vizsgálhassuk meg. Mika például örökbefogadott gyermekként vélt kívülállóságát firtatja, Kyrát a halandó lét árnya nyomasztja, Jake számára pedig a családi integritás megtalálása okoz nehézségeket. Yanggel való jeleneteik során mindegyikük reflektál a problémára és átértékeli saját helyzetét. A gond csak az, hogy a másfél órás játékidő során mindössze három-négy ilyen jelenetet látunk, a fennmaradó időben pedig jóformán semmit nem tudunk meg a karakterekről, vagy azok egymáshoz való viszonyáról.
A Búcsú Yangtól filmes eszközei, konfliktusábrázolása, sőt, témái egy másik ázsiai rendező, Hamagucsi Rjúszuke alkotását, a Vezess helyettem című drámát idézik. A két film mágikus-meditatív hangulata, letisztult képsorai és érzelmileg visszafogott karakterei mintha ugyanabba a világba helyeznének minket. Azonban amíg Rjúszuke művét egy egészséges sokrétűség jellemezte, addig Kogonada filmjét egy erős fókuszvesztés teszi neheze értelmezhetővé. A mai filmes tendenciákat tekintve meglehetősen rövid játékidő még így is hosszúnak érződik, mivel nincs egy olyan gondolatmenet vagy központi szimbólum, amely irányítaná a néző figyelmét. A Búcsú Yangtól megtekintése ezért csak azoknak ajánlott, akik kedvelik az erős atmoszférájú, elmélkedő hangvételű filmeket, de nem bánják, ha a történetet feláldozzák a hangulat oltárán.
