Kritika

Még egyszer, több érzéssel! – Agymanók 2.

Az Agymanók 2-vel a Pixar hosszú idő után újra számíthat a közönség, a kritikusok és a szakma szeretetére is, de hosszútávon ennek mi, nézők fogjuk meginni a levét.

A Pixar számára az Agymanók 2-nek, illetve fogadtatásának óriási tétje van. Az egykor szinte hibázni képtelen stúdió az elmúlt években finoman szólva sem állt a helyzet magaslatán: régóta nem sikerült olyan filmmel előállniuk, ami kritikai és bevételi szempontból is pozitív eredményeket mondhatott a magáénak. Ráadásul a két legutóbbi nagy siker egy-egy folytatás volt: A hihetetlen család 2. (2018) és a Toy Story 4. (2019).

Ezt követően viszont a Pixar vezetősége a folytatások helyett inkább az új, eredeti történetek mellett tette le a voksát – az újabb nagy durranás viszont elmaradt. A kasszasiker hiányát csak a Lelki ismeretek esetében magyarázza a pandémia, a Pirula panda, az Elemi vagy épp a Lightyear esetében viszont egyértelműen kijelenthető, hogy egyszerűen nem sikerült (újra) megtalálni a siker receptjét.

Most tehát bevallottan a 2015-ös óriási sikerfilmjük következő részén áll vagy bukik a Pixar-eredetiség sorsa, az eredmény pedig már borítékolható is: ideje felkészülni még több ismerős univerzumra és karakterre. Mert az Agymanók 2. bizony működni fog. Még ha nem is lesz annyira egetrengető a fogadtatás, mint a 2015-ös első részé volt,

az Agymanók folytatásával kétségtelenül egy sokakat megérintő, okos, vicces és fontos darabbal bővült a Pixar-univerzum.

A főhős ezúttal is Riley, jobban mondva az ő fejében sürgő-forgó érzelmek, akiknek mindennapos küldetésük, hogy az immár 13 éves lány életét boldoggá, de legalábbis minél gördülékenyebben zajlóvá, érzelmileg kiegyensúlyozottabbá tegyék. Ennek fontos pillére, hogy időközben Riley legfontosabb emlékei előbb meggyőződésekké, majd énképe fő alkotóelemeivé alakultak: jó ember, győztes, jó barát.

Csakhogy egy este megszólal az a bizonyos vészcsengő: beköszöntött a pubertás. A már jól ismert és tökéletes harmóniában munkálkodó érzelmek (Derű, Bánat, Undor, Majré és Harag) nem csupán azzal szembesülnek, hogy megszokott cselekedeteiknek extrém hatásai vannak, hanem azzal is, hogy néhány hirtelen felbukkanó, furcsa érzelem átveszi az irányítást Riley felett.

Mind közül Feszkó jelenti a legnagyobb fenyegetést, aki a jövőbeni potenciális katasztrófákat elkerülendő óriási vehemenciával veti bele magát a munkába. Meggyőződése, hogy Riley az új iskolában, hovatovább, az új életben csak a menő hokicsapat tagjaként, a legmenőbb barátnők által lehet boldog, ehhez pedig olyanná kell válnia, amilyennek a többiek látni szeretnék őt. A régi énképet ideje elfelejteni, így hát (Derűékkel együtt) ki is dobja az eltemetett emlékek közé, hogy létrehozza az újat, a boldog élet kulcsát.

A régi érzelmek hiányában Riley élete minden szempontból kezelhetetlen káosszá változik. A körülötte zajló események önmagukban is ijesztőek, régi barátnőivel más iskolákba fognak járni, a nyári hokitábor pedig önfeledt szórakozás helyett óriási téttel bíró megmérettetésnek tűnik.

Az Agymanók 2. történeti felépítése és hatásmechanizmusa már-már arcátlanul másolja az elsőét,

de ez legalább annyi okot ad az örvendezésre, mint a szomorkodásra. Miközben Riley új közegbe próbál helyet találni magának, a mindent irányítani akaró Derű nem tud együtt dolgozni más érzésekkel, véletlenül az agy egy elrejtett zugába kerül, és mindent megtesz azért, hogy visszakerüljön a helyére, majd jól rendet tegyen. Bármelyik rész történetét tökéletesen le lehetne írni ezekkel a sorokkal. Sőt, az új film humora is kísértetiesen hasonló elveken működik, ugyanazokat az eszközöket veti be: a túlkarikírozott érzelmektől kezdve a jótékony feledésbe merült emlékeken át egészen az agy – vállalat analógiáig.

Az első rész sikerének egyik, ha nem a legnagyobb kulcsa épp a meghökkentő eredetiség volt, és ezt képtelenség megismételni akkor, ha a bevált receptet követjük lépésről lépésre. Nem meglepő, ha ilyenkor az alkotók a fokozás eszközéhez folyamodnak: legyen ugyanaz, csak legyen még több! Esetünkben még több érzelem. Így hát a már ismert ötös mellé jött négy újabb karakter: a már említett Feszkó, a mindig zavarban lévő és rejtőzködő Ciki, a folyton érdektelen Uncsi, és Irigység, aki… hát, akiről a neve miatt tudjuk, hogy valószínűleg irigy.

De valójában Irigység, Ciki és Uncsi sem rendelkeznek mélységgel, még csak azt sem igazán láthatjuk, hogyan „működnek” mint érzelmek. Sőt, közülük egyedül Cikinek van valós hatása a történetre, de akkor sem a Ciki-mivoltából fakadóan, egyszerűen csak pont rá esett az írók választása, amikor valakinek cselekednie kellett.

És valójában az új karaktereknek ez a kidolgozatlansága lett a folytatás nagy hiányossága.

Az első rész mellékérzelmeivel kapcsolatban megtanultuk (felnőttek és gyerekek egyaránt), hogy mi a létjogosultságuk, hogyan működnek, épp ezért kapcsolódni is tudtunk hozzájuk. Akárcsak ők, az új brigád tagjai is negatív benyomást keltenek, de ezúttal nem kaptunk utat hozzájuk, így érezhetően csak kötelező töltelékelemmé silányultak, akiknek még a szerepköreik, érzelmi funkcióik sincsenek kellően tisztázva. Az új Agymanók nem az új karakterek miatt, hanem épp azok ellenére képes jól működni.

Leszámítva azt az egyet, aki elviszi a hátán az egész történetet. Emiatt viszont le a kalappal Feszkó karaktere előtt. Vagyis inkább úgy mondom: le a kalappal Anxiety karaktere előtt! Merthogy a magyar változatban a Feszkó elnevezés eléggé félrevezető… egyfelől a feszültség egy sokkal megengedőbb és képlékenyebb fogalom, mint a szorongás. Másfelől a becézgető Feszkó olyan bagatell kifejezésnek tűnik, márpedig itt kőkemény szorongásról van szó, a megfelelés, a siker vagy szeretve levés iránti kényszeres vágyról, valamint a jövővel kapcsolatos, mindent elnyelő félelmekről.

Anxiety az a fajta antagonista, aki valójában a lehető legjobb célért küzd, pont ugyanazért, amiért a pozitív hőseink is, de természetéből fakadóan kontroll nélkül csak rombolni tud. Ilyen szempontból láthatunk újítást a történetben, mert itt tényleg van egy olyan „ellenség”, akit le kell győzni.

Feszkó ámokfutásának csúcspontja elementáris erejű, letaglózó jelenetté sikeredett,

bár gyanítom (remélem), hogy a fiatalabb korosztályból kevesen fogják igazán átérezni, megérteni. És ha már megértés: az első rész érzelmei/szituációi korosztálytól függetlenül lehettek ismerősek mindenki számára, ezúttal viszont két fontos korosztály is kockázatos terep lehet. A tinikhez, akik a történet tárgyát is képezik – épp úgy, mint a filmben – nem könnyű utat találni, így nem kizárt, hogy pont azokhoz jut el nehezen ez az érzelmi kézikönyv, akinek a leginkább szükségük lenne rá.

A legkisebbek, akik még a pubertás előtt állnak most olyan érzelmekkel találkoznak a vásznon, amikkel tapasztalatuk még alig-alig akad, a fent említett kidolgozatlanság viszont gyengítheti a megértést. (Viszont megfelelő szülői beszélgetéssel kísérve nagyon jó felkészítő tanmese lehet!)

Cserébe a végtelenségig univerzalizált történet szinte minden egyéb változót kizár az egyenletből, hogy a lehető legtöbb néző magáénak érezhesse a látottakat, önmagára ismerjen az apró gegekben, és akár sok évvel a pubertás után is tanuljon valamit saját magáról. Ennek most épp örülhetünk, de ideje felkészülni a sablonok alapján gyártott folytatásokra a formabontó Pixar-mesék helyett.

Az Agymanók 2. június 13-tól látható a mozikban.

Nardai Dorina

Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com