Kritika

A természet lánya – Ahol a folyami rákok énekelnek

Ahol a folyami rákok énekelnek
Fotó: InterCom

Az Ahol a folyami rákok énekelnek című bestseller filmváltozata a főszereplő, Daisy Edgar-Jones miatt mindenképpen kihagyhatatlan, máskülönben azonban csak egy Nicholas Sparks-sztoriba oltott gyenge krimi természetbúvároknak.


Hirdetés

Néhány évvel ezelőtt egy furcsa című regény akkora szenzációvá vált, hogy valószínűleg már a Google is kezdett kifáradni abban, hogy megmondja: a folyami rákok valójában nem énekelnek. Ez csupán a szerző, Delia Owens édesanyjának egy mondása volt, amit később az írónő főszereplőjének édesanyjával, illetve – a filmváltozatban legalábbis – a bátyjával is kimondatott arra biztatva a kislányát, hogy fedezze fel a természetet. A tanács, ami idővel életbevágóvá vált a lány, Kya számára.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek adaptációjában a rendező, Olivia Newman flashbackekkel mutatja be, pontosan hogyan. Miután gyerekkorában szépen lassan az egész családja elhagyta őt – először az anyja menekült el bántalmazó férjétől, majd a testvérei, míg végül az apja is meghalt –, Kyának saját magát kellett felnevelnie. Ebben pedig egy afroamerikai pár, a boltos Mabel és Jumpin’ (Michael Hyatt és Sterling Macer Jr.), illetve maga a mocsárvidék, a természet segített neki. A házaspár oltalmazta őt, míg a láp állatai, növényei az életre készítették fel.

Ahol a folyami rákok énekelnek
Fotó: InterCom

Kya a természet törvényei szerint élt – egyszer próbálkozott meg az iskolával, a gyerekek viszont azonnal kiutálták őt, a mezítlábas, mosdatlan külseje miatt –, így talált békére. Ennek ellenére bármennyire is jól érezte magát a saját kis területén, és feszengett a láp melletti kisvárosban, mégis vágyott emberi kapcsolatokra: így került a képbe Tate (Taylor John Smith) és Chase (Harris Dickinson), a két fiú, akikbe Kya valaha is szerelmes volt. Csakhogy mikor utóbbi holttestére rátalálnak a lápi kilátó alatt, így az egész város gyilkossággal vádolja a lányt. És miért is ne tenné? Ő a helyi mumus, vagy a „Lápi lány”, ahogy ők nevezik, és amikor nem rettegnek vagy undorodnak tőle, akkor – főleg a kisváros fiatal férfijai – puszta fétistárgyként kezelik.

A szemükben Kya nem több egy a mocsárvidéken kísértő szellemnél vagy egy megszelídítendő vadállatnál.

És valóban, a lány lehetne akár az 1960-as évek amerikai déli régiójának Mauglijai is, csakhogy Kya a gyerekkorát tekintve indokolatlanul kifinomult fiatal nő lett. Bár Tate tanítja meg írni-olvasni, a lány végül járatosabb lesz a mikrobiológiában, mint az egyetemista barátja, sőt, végül több természetrajzi kötetet is kiad. Mindez azonban nem tűnik hiteltelennek és ez egyedül Daisy Edgar-Jones érdeme. A Normális emberekből ismert tehetség hús-vér emberré teszi Kyát: alakításában a lány túllép a város mumusának, valamint – az írónő által neki szánt – csodabogarának szerepén. Elhisszük róla, hogy a természet gyermeke, túlélő, aki találékony, mégis visszahúzódó, naiv, mégsem gyermeteg. Edgar-Jones jelenléte szögez a vászon elé, rétegzett alakítása mélységet visz a kissé felszínes filmbe. Mert az Ahol a folyami rákok énekelnek igazából nem tudja, mégis mi szeretne lenni. Coming-of-age történet? Tárgyalótermi krimi? Melodráma, amit Nicholas Sparks is megirigyelne? Vagy pusztán giccses rajongás a természetért?

Ahol a folyami rákok énekelnek
Fotó: InterCom

Végeredményében egyszerre lesz mindegyik és egyik sem. Számomra, aki teljesen vakon mentem a filmre (nem olvastam a könyvet, és az előzetest sem néztem meg), szinte minden, a nyitánytól a kezdeti hangulatáig azt üzente, hogy egy bűnügyi történetet fogok látni. A tárgyalótermi részek kifejezetten izgalmasak voltak, néhány pillanatban a bíróság közönségével együtt akadt el a lélegzetem a Kya ügyvédét alakító zseniális David Strathairn egy-egy revelációja hallatán – bármennyire is voltak hatásvadász jelenetek. A tárgyalótermi dráma tehát egészen jól működik az Ahol a folyami rákok énekelnekben, Newman azonban lassacskán hagyja szinte teljesen elhalványulni az amúgy is gyenge bűnügyi vonalat. A film közepére szinte teljesen érdektelenné válik a gyilkosság ténye, a rejtély pedig, hogy Kya követte-e el Chase megölését vagy csak baleset történt, lényegtelen lesz. Newman szinte már csak kötelességből tér vissza a bíróságra a mocsárból, amolyan „ha már elkezdtem, be is kéne fejezni”-felkiáltással.

A forgatókönyvet szerző Lucy Alibart látszólag sokkal jobban foglalkoztatja a természettel együtt lélegző Kya, és az ő szerelmi élete.

Tate és Kya éveken át kerülgetik egymást, barátokból szeretők lesznek, majd idegenek, hogy végül ismét egymásra találjanak és együtt öregedjenek meg. Mintha csak a Szerelmünk lapjait, a Kedves Johnt vagy a Vissza hozzádot néznénk. A rendező azonban nem tud egy átlag Nicholas Sparks romantikus filmnél többet kezdeni ezzel a mellékszállal sem; amire ő koncentrál igazán, az maga a természet. A lápvidék, mely majdhogynem főbb szerepet kap az Ahol a folyami rákok énekelnekben, mint maga Kya, éppen ezért, nem mindegy, hogyan látjuk azt a vásznon. Egyszerre kellen kísértetiesnek és éterinek lennie – ezt a hangulatot egyébként Taylor Swift filmhez írt zenéje, a Carolina ragadta meg igazán –, Newman viszont más utat választott: az ő természetábárzolása költőinek szánt giccs.

Feltételezzük, hogy nem látta A nomádok földjét, akkor ugyanis tudta volna, hogyan kell szépen és valóban poétikusan kezelni a természetet. Így viszont úgy érezhetjük, szinte bármelyik percben dalra fakadhatna Kya a madarakkal, akik feladják rá a ruháit, akár egy Disney-hercegnőnek, míg a többi állat segít neki a ház körül. Ezzel pedig Newman önkéntelenül is aláhúzza az Ahol a folyami rákok énekelnek melodráma mivoltját, amibe nem fér bele holmi társadalomkritika sem, annak ellenére, hogy a történet helye (Amerika délvidéke), ideje (1950-60-as évek) és szereplői (Kya mellett Jumpin’ és Mabel) nagyon is indokolttá tennék azt. Így viszont végül Daisy Edgar-Jonesra jut a feladat, hogy dupla annyi energiájával, de mégis visszarántsa a filmet a földre, hogy legalább valamennyire komolyanvehető alkotássá váljon.

Érdekes összefüggés egyébként, hogy az egyébként zoológus Owens maga is gyilkossági ügybe keveredett. Owens és férje Zambia egy nemzeti parkjában éltek, ahol az orvvadászoktól védték a helyi elefántokat. Az ABC News róluk készült riportjában pedig állítólag látható egy zambiai orvvadász meggyilkolása, melyben Owenst bűnrészesnek tartják – Zambiába pedig azóta nem térhetett vissza. Most, időskorára a nemzeti parkokkal teli amerikai kisvárosban telepedett le. Akárcsak az Ahol a folyami rákok énekelnek hőse (és most erős SPOILERVESZÉLY várható), akit végül felmentenek a bíróságon és ártatlan emberként éli le az életét a helyen, ahol igazán boldog lehet: a természettel körülvéve…

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!