Kritika

Vonzalomban vergődve – Ahol a Nap felkel Párizsban

Az Eiffel-tornyon, a Diadalíven és a Louvre-on túl Párizsnak van egy – mondhatni – kevésbé mesés, népszerű oldala. Ez az állítás ugyanígy igaz a szerelemre, a vonzódásra is. Az Ahol a Nap felkel Párizsban pont ezeket a vonásokat próbálja bemutatni, több-kevesebb sikerrel.

Jacques Audiard igazi, veterán rendező és forgatókönyvíró, a kortárs francia film megkerülhetetlen alakja. Ugyan 2018-ban tett egy angol nyelvű kitérőt (Testvérlövészek), filmográfiájánk kilencvenhat százaléka hazai alkotásokat foglal magába, melyek többek közt a “francia életérzés” új aspektusait kívánják megragadni.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Legújabb filmjének középpontjában három, hétköznapi, párizsi lakos áll: Émilie (Lucie Zhang), Camille (Makita Samba) és Nora (Noémie Merlant). Életüket nem más, mint a szerelem köti össze, méghozzá – a szerelmi háromszöget meghaladva – egy igazi geometriai csoda formájában.

Útjaik hol keresztezik egymást, hol párhuzamosan haladnak, amihez Párizs ritkán látott oldala, a város 13. kerülete szolgál díszletül.  A 13. igazi külterület, egyszerre futurisztikus és elavult toronyházai a 60-as, 70-es években épültek – itt található a város kínai negyede is. A magyar címadás ugyan igazán költői, de az angol (Paris, 13th District) és francia címe (Les Olympiades – a kerületben található épületegyüttes neve) sokkal találóbb, mindkettő a kerületre utal. Az elcsépelt helyszínek hanyagolása, a kerület földhözragadt, enyhén kelet-közép-európai festőiségének és etnikai sokszínűségének (ázsiai és afrikia származású főszereplők) bemutatása pedig határozottan Audiard alkotásának erényei – és munkásságának (elég csak a Francia Riviéra rendhagyó arcára gondolni a Rozsda és csontban) visszatérő elemei – közé tartoznak.

A vásznon a francia romantikus filmek imázsának tudatos és jótékony rombolása, illetve a párizsi atmoszféra aktualizálása zajlik.

Talán a fekete-fehér színvilág az egyetlen, ami a klasszikusok vonalát idézi, minden más – zene, operatőri munka, karakterek – már egy merőben eltérő csapásirányt képvisel. Itt senki ne számítson arra, hogy egy Amelie-hez hasonló szerelmetes csodabogár őzikeszemeiben fog elveszni.

A XXI. század különböző valós és virtuális anomáliái kerülnek terítékre kerülnek az aktualizálás jegyében. Kapnak egy frappáns fricskát a társkereső oldalak, árnyalódik a camgirlökről alkotott képünk és egy rövid, de annál komolyabb szegmens erejéig a – félreértésen alapuló – közösségi megbélyegzés is terítékre kerül. A forgatókönyvet még izgalmasabbá teszi, hogy három képregény, Adrian Tomine művei alapján íródott.

Azonban a fentebb említett rombolás és aktualizálás enyhe identitászavart is eredményez.

A fekete-fehér képi világ és a sokszor felcsendülő, abszolút  modern – legkevésbé sem romantikus – zene ellentéte kifejezetten erőltetett, az érzékinek szánt erotika pedig nem egyszer csap át szoftpornóba. Egy-két teátrális jelenet szinte már a nevetségesség határát súrolja, viszont szép szimbolikákat is felfedezhetünk, melyek általában a karakterek gyengeségeit világítják meg elegánsan – például visszatükröződés egy rokonban vagy a nyers férfiasság kudarca.

A szereplők kifejezetten kényes pontját képzik a filmnek. Egyfelől,

a karakterek szinte már túl életszerűre sikerültek, annyira életszerűre, hogy gyarlóságaik miatt már azonosulni is nehezen lehet velük.

Ez szintén visszatérő eleme Audiard filmjeinek, elég csak a Rozsda és csont vagy A számat figyeld szereplőire gondolni, akik szintén általános jellemhibákat testesítenek meg (például felelőtlenség vagy krónikus önbizalomhiány), de nélkülöznek minden olyan tulajdonságot, ami kedvelhetővé tenné őket. Ám ahogy hiba lenne Amelie-re számítani, ugyanúgy hiba egy, a Rozsda és csontban, a hősnő karaktere esetében bekövetkező padlóra kerülést, majd – ami az igazán fontos – onnan felállást várni. Émilie cél nélkül kallódik és fut a problémái elől, Camille önző és fennhordja az orrát, Nora pedig irritálóan vaskos önbizalomhiánnyal küzd. Ez még önmagában nem lenne probléma, de sajnos egyikőjük sem megy keresztül igazi, számottevő karakterfejlődésen. Gondjaikat végül a szerelem orvosolja ímmel-ámmal, ez viszont az imázsrombolás éléből vesz el. A szerelmi csalódások és plátói szerelmek príma bemutatása után ugyanis mindenkire rátalál a boldogság.

Másfelől viszont ezek a kiállhatatlan szereplők határozottan érdekes témákat jelenítenek meg. Ilyen például a szex és a kötődés kérdésköre, a késői felnőtté válás – hiszen annak ellenére, hogy karaktereink harmincas éveik elején járnak érzelmi intelligenciájuk sokszor egy kamaszéval vetekszik – az online ismerkedés vagy éppen az értelmiségivé válás (vagy nem válás) a mai világban. Külön öröm, hogy a szereplők sokszínűségét sem érezzük erőltetettnek, nem úgy mint sok hollywoodi mozi esetében. A többgenerációs bevándorlók és a vidéki franciák nem a kierőszakolt diverzitás görcsösségével, hanem a mindennapok könnyedségével jönnek szembe a francia főváros utcáin.

Az Ahol a Nap felkel Párizsban  egy kifejezetten megosztó alkotás lett. Jacques Audiard munkásságának ismerete ellenére az, hogy a Cannes-ban Arany Pálmára jelölték a filmet, határozottan meglepő. Az, hogy nem hozta el a díjat már annyira nem az.

Kicsit olyan érzést kelt a nézőben, mintha másfél órán keresztül hallgatná, ahogy a barátai a szerelmi életük miatt nyavalyognak,

majd mikor már végképp unalmassá válna a sztori, hirtelen minden jóra fordul és a gondok – ha csak egy időre is vagy csak látszólag de – tovaszállnak. Pedig egy szép, keserédes, rendhagyó szerelmi történet is lehetett volna belőle.

A cikk a Filmtekercs.hu gyakornoki programjának keretében készült.

Erdei Róbert Bence

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés