Kritika

Másodvirágzásra várva – Air: Harc a legendáért

Ben Affleck Air: Harc a legendáért című alkotása úgy módosít finom árnyalatot az életrajzi filmek avítt műfaján, hogy egyszerre meséli el egy élsportoló (Michael Jordan) és egy multinacionális nagyvállalat (Nike) egy-egy életszakaszát. Teszi mindezt olyan könnyed retrolázban égve, hogy a felhőtlenül komédiázó sztároknak (Matt Damon, Jason Bateman, Chris Tucker) hála egy üzletkötésről szóló film helyett olyan szerethető mozit látunk, amelyben idősödő férfiak álmodoznak a megújulásról.

Venus Williams. Serena Williams. Michael Jordan. Három afroamerikai sztársportoló, akiknek révbe éréséről rövid időn belül szokatlan nézőpontú életrajzi film készül. A Richárd király és az Air: Harc a legendáért című filmekben közös, hogy a szupersztárok fiatalkori felemelkedése csak a cselekmény második vonalában kap teret, a fókuszban a sportolókat felfedező, tehetségük mellett feltétlen hitet tevő személy áll. Reinaldo Marcus Green alkotása a teniszcsillagok édesapjára, Ben Affleck legújabb mozija pedig egy nagyvállalathoz szerződő kosárlabda-megfigyelőre koncentrál.

Az Air: Harc a legendáért című filmben tulajdonképpen két istenség sorsa fonódik össze az 1980-as évek közepén: egy szunnyadó, de a győzelem görög istennőjéről elnevezett cégóriásé és az NBA történetének talán legikonikusabb kosarasáé. Ben Affleck alkotása az Air Jordan brand megszületéséről szól, arról a kereskedelmi folyamatról, hogy a Nike üzletemberei miként győzik meg az őstehetségnek tűnő, fiatal Michael Jordant, hogy

az Adidas vagy a Converse helyett őket válassza szponzornak.

Bevallom: első hallásra elég érdektelen filmnek tűnt számomra az Air egy olyan sztorival, aminek tetőpontja lényegében egyetlen üzleti tárgyalás, egy nagy business, aminek még a végeredményét is tudom. Láttam is magam előtt egy Aaron Sorkin verbális csörtéit utánzó szkriptet, ami a pénzügyi szakzsargon és a színpadiasság keverésével élve igyekszik drámai súlyt adni a dollármilliókról szóló tanácskozásoknak. A Hideg nyomon és a Tolvajok városa szikár bűndrámáinak ismeretében meg is volt erre a jogos esély, de Ben Affleck sokkal inkább Az Argo-akciót jellemző játékos stílust örökítette át a vállalati miliőbe. Ha a Jordan-tárgyalás sikertelen, a Nike kosárlabdarészlegét valószínűleg felszámolták volna. Ám hiába az óriási tét, a színészből lett rendező előszeretettel él a humor eszközével, a sztorit pedig úgy hozza testközelbe a nézők számára, hogy kosárlabda-megfigyelő és üzletember hőseit átlagembernek tünteti fel, az így keletkező bennfentességet pedig még jókora személyességgel is megfűszerezi.

A játékos miliő elsőszámú kulcsa a retro szájíz. A ’80-as években járunk: a pénzemberek vezetékes telefonon folytatják a tárgyalásaikat, és ha úgy adódik, nagy erővel csapják a kagylókat az asztalhoz; kulcsfontosságú, hogy olyan autót béreljenek, amiben van kocsitelefon; és még a Nike legfőbb fejese is képes felvenni a legidiótábban kinéző, rikítószínű melegítőket.

Az egész filmet meghatározza, hogy sorjáznak a betétdalok: Chaka Khantól a Run D. M. C.-ig, Cyndi Laupertől REO Speedwagonig.

Szerencsére azonban időnként nemcsak a korfestéshez kapcsolódnak a zenék, hanem izgalmasabb dramaturgiai funkciót is kapnak. E tekintetben külön érdemes a figyelemre, hogy a Michael Jordant, majd az egész világot elbűvölő cipő valamennyi felbukkanásakor rövid időre megszólal Brian De Palma Alibi test című filmjének legfőbb dallama, egyszerre jelezve cipő és gazdája eggyé válását, és az Air Jordan ellenállhatatlanságát.

A Nike legkreatívabb agytrösztjeit is sikerül jószándékú bolondnak beállítani. A kosárlabda-megfigyelő főhős (Matt Damon) minden tekintetben kívülálló a nyereségességre koncentráló vállalatban, amit túlsúlyával és a futástól való elhatárolódásával karikíroz a rendező. A Nike alapítója (Ben Affleck) folyton buddhista bölcsességeket puffogtat és légzőgyakorlatokat végez, miközben annyira visszasírja a régi időket, hogy rendre csokikat lop a cég ingyenes büféjéből. A marketinges részleg egyik munkatársa (Chris Tucker) titokban Adidas melegítőt hord, mert jobban tetszik neki, mint a Nike termékei. Az Air Jordan küllemét megálmodó tervező (Matthew Maher) pedig tényleg nem tud másról beszélni, csak a cipőkről.

A humornak tehát kulcsszerepe van abban, hogy ne egy multinacionális vállalat megfoghatatlan vezetőit lássuk magunk előtt, hanem átlagembereket, akik megcsinálták a tutit. Idősödő, másodvirágzásra váró férfiakat, akik már a Nike megalapításával és felemelésével eljutottak a csúcsra, és nagyon unják, hogy jó ideje a szinten tartás a feladatuk a részvényesek biztos bevételei miatt. Új lendületre, új célra, új csúcstámadásra vágynak. A kapuzárási pánik termékeny hajtóerővé varázslására. Épp ezért hálás érzés átadni magamat az Airnek, mert

Ben Affleck eléri, hogy ne egy businessközpontú filmet nézzek, hanem egy olyan alkotást, ami a maga pofonegyszerű módján mesél hitről, kockázatvállalásról és kitartásról.

Távolabbról szemlélve pedig az emberi életút B oldalának nagy lehetőségeiről, a kortárs hollywoodi gépezet kreativitást megölő pénzorientáltságáról és az amerikai nemzeti identitásról.

Az Air rövid időn belül már a második film, ami a nagyvállalati szisztéma segítségével gondolkozik az egymásnak ellentmondó életszakaszokról. Damien Chazelle Babylonja a némafilmes forgatások káoszával a fiatalkor szabadságát ünnepelte, a hangosfilmkészítés kontrollkényszerével viszont a konszolidált felnőttkort siratta meg. Ben Affleck hasonló ötlettel él a cipőbusiness esetében, de az Airben a fiatalkoron már csak nosztalgiázni lehet – ezért nem öncélú a filmet meghatározó retró miliő –, a stabil működésű vállalat ugyanis monotonitást és unalmat visz a dolgozók életébe.

A rendező mégis azt állítja, hogy életünk B oldalán is van lehetőség a megújulásra,

ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy ösztönszerűen elkapjuk azt a pillanatot, amikor érdemes újra szabályokat szegni. Ahogy a jól ismert szlogen is mondja: Just do it. Nem véletlenül használja Ben Affleck fejezetcímekként a Nike céges hitvallásának legfőbb mottóit, és mutatja meg, miképpen haladják meg az üzleti siker irányadó gondolatait a szereplők.

Ben Affleck finom kritikával fordul oda a nagyvállalatok sokszor támadott (A tanácsadó, The Belko Experiment), lelketlen világához, és érzésem szerint a kortárs hollywoodi szuperprodukciók bevételbiztos termékjellegét is leminősíti.

Egyik oldalról tehát az Airrel a Disney és a Marvel „kötött alkotói kéz” politikájára legyint a rendező,

másik oldalról viszont – megint csak a Babylonhoz hasonlóan – azt jelzi, hogy a filmek mögött is emberek állnak. Emberek, akik – hiába várja tőlük minden néző vagy filmkritikus – nem tudnak folyton csúcsminőséget szállítani. Karrierjüket hullámhegyek és hullámvölgyek jellemzik, és ahogy idősödnek, egyre fontosabb az életükben a másodvirágzásban reménykedés és a munka feltétlen élvezete. Ben Affleck például három remek filmet (Hideg nyomon, Tolvajok városa, Az Argo-akció) rendezett, hogy aztán Az éjszaka törvénye sekélyessége után szétszedje mindenki.

Épp ezért izgalmas az Airt átható személyesség. Matt Damon és Ben Affleck híres-hírhedt barátsága táplálja a film érzelmi világát, és rendre eszembe is jut a 26 évvel ezelőtt készült Good Will Hunting, ami ugyancsak a tehetség kamatoztatásáról és a szabályszegő önmegvalósításról mesélt. És kellemes érzés látni azokat a komikusokat (Chris Tucker, Marlon Wayans), akik már rég maguk mögött hagyták a csúcsot, és most élvezettel komolykodnak egy olyan filmben, ami tulajdonképpen róluk is szól.

Ugyanakkor az Air egy rétege a sikeres önmegvalósításról, az amerikai álom elérhetőségéről is véleményt formál, ily módon nyíltan az amerikai nemzeti identitás stabilizálását szolgálja. Ez a szándék egyáltalán nem egyedülálló a hollywoodi filmtörténetben, mégis érzek olyan árnyalatokat az Airben, amiket érdemes megdicsérni.

A retroláz miatt nem ritka, ha ma egy film a ’80-as években játszódik, ám ezt a korszakot a rendezők gyakorta parabolaként állítják elénk, hogy az összehasonlítás után belássunk valami negatívat. A Joker társadalmunk polarizáltságából fakadó dühről mesélt, a Wonder Woman 1984 a nők önmegvalósításával kapcsolatos nehézségeket pedzegette,

az Air azonban érzésem szerint pozitív példaként tekint a ’80-as évekre.

Az Amerikát újra naggyá tevő Ronald Reagan és a Nike sikertörténete méltó párhuzamban áll az amerikai nemzeti identitás megerősítésének szándékával, amire értékválsággal küzdő jelenünkben valljuk be, nagyon is szüksége van az USA-nak. De még érdekesebb egy már csúcsra jutott nagyvállalat megújulását szemlélni, hiszen egyre többször jut eszembe, hogy az európai országokhoz képest még mindig fiatal, mindösszesen 247 éves Amerikai Egyesült Államok épp a csúcsra jutás utáni stagnálással, a felnőtté válás unalmával birkózik. Mintha maga az USA is egy másodvirágzásra várna, vagy legalább egy példaképre, akiben hinni lehet.

Ezt az ikont nyújtja a filmben Michael Jordan személye, akinek reprezentálását Ben Affleck szintén a játékos stílus részévé teszi. A sztárkosaras ugyanis teljes valójában csak eredeti bejátszásokban jelenik meg, a filmbeli jelenetekben azonban soha nem látjuk meg az arcát, csak a hangját halljuk, esetleg a hátát, a tarkóját, ne adj isten, a cipőjét pillantjuk meg. Ezt a tényt pedig azért nem tekintem spoilernek, mert e látványszervezési megoldást a rendezés azon dramaturgia szolgálatába állítja, hogy a Nike dolgozói valóban egy zsenivel, egy istenséggel tárgyalnak, aki ilyen formában megragadhatatlan, ábrázolhatatlan. Jordant földi valójában csak a határozott, céltudatos és nagyon jól kommunikáló édesanyja képviseli, Viola Davis erőteljes jelenléttel bíró alakításában.

Ben Affleck Air: Harc a legendáért című filmje tehát egy szórakoztató, többrétegű alkotás, amit igazán kritizálni csupán két ponton lehet. Ha a sikeres önmegvalósítás egyik kulcsának a szabályszegést tartja, akkor miért végtelenül konzervatív formanyelvvel és cselekményszervezéssel meséli el történetét? Neadjisten, a Nike gazdasági érdekeit szolgálja? Mert az Air tulajdonképpen azt is bebizonyítja: a 21. században életrajzi filmet már nemcsak a sztársportolók, hanem a multinacionális nagyvállalatok is kaphatnak.

Az Air: Harc a legendáért április 6-tól látható a mozikban.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com