Hogy mitől királyok, az mondjuk kétséges. Igaz, zsaruk, de azért nem tehetnek meg mindent. Vagy mégis? Ők büntetlenül önbíráskodhatnak, kényszervallathatnak és mocskos ügyekbe keveredhetnek?
Aki ezek után azt mondja, látott már ilyen „mocskos zsarus” filmet, annak igaza lesz. Az utca királyai semmi pluszt nem ad hozzá az unalomig ismert alapszituációhoz. Próbálkoznak valamiféle mondanivalóval arról, hogy milyen gonosz is ez a világ, de ezeket olyan unalmas monológokba csomagolják, hogy lehetetlen komolyan venni. A párbeszédek sem jobbak, a fordulatokat pedig, és hogy hova fog kilyukadni az egész összegányolt kliséhalmaz, fényévekre előre lehet látni. Úgyhogy igazán fölösleges részletesen elregélnie a fõgonoszoknak az indítékaikat, a fordulatok magyarázatait és a tanulságokat a lassú felfogású főszereplőnek – mi, nézők már akkor ásítoztunk rajta, amikor rájöttünk a szörnyű titkokra, és leszűrtük az erkölcsi tanulságot.
Szerencsére elaludni azért nem lehet, mert az akciók ritmusát jól eltalálták, és a sok-sok lövöldözés megdobja az ember adrenalinszintjét. Keanu Reeves nem kíméli sem az ellenfeleket, sem magát – a kissé halálvágyó, komor zsaru pedig azért annyira nem buta, hogy ne lehessen szurkolni érte a szorult helyzetekben.
Forest Whitaker viszont túlripacskodja a tenyérbemászó rendőrkapitányt – nem mondom, részben pont ez volt a feladata, de ez így egyáltalán nem hiteles. Meglepő módon a Doktor House-ból ismert Hugh Laurie a legüdítőbb figura. Csakhogy egyetlen jó momentum nem elég elfeledtetni azt, hogy voltaképp egy már ezerszer látott, a sok piff-puff ellenére unalmas krimit nézünk.
