Tóth Barnabás a tavalyi év után ismét Oscar-közelbe kerül – ezúttal nagyjátékfilmes kategóriában, az Akik maradtak című alkotásával. Bár megvannak a maga hibái, a történet érzékenyen mutatja be, hogy az idő valóban begyógyítja a sebeket.
Tóth Barnabás tavaly a Susotázs című kisfilmjével kategóriájának shortlistjére (vagyis a legjobb 10 közé) került az Akadémiánál. Magyarország idén ismét az ő alkotását küldi versenybe az Oscarért, ezúttal mint legjobb idegen nyelvű film. És bár a 2019-es Amerikán kívüli produkciók hihetetlenül erősek, Tóthnak most az Akik maradtakkal sokkal több esélye van egyáltalán a jelölésig eljutni, mint egy évvel ezelőtt volt.
Az Akik maradtak ugyanis jóval érettebb, kifinomultabb alkotás, mint a Susotázs, noha korántsem tökéletes. A film F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyvének adaptációja, melyben az írónő a „szép-emberit akarta megírni”, mint azt a fülszövegen is olvasni lehet. Az egyébként pszichológusként dolgozó F. Várkonyi pedig a munkájából fakadóan igazán precízen volt képes megjeleníteni azokat a lelki folyamatokat, melyeken az ember egy trauma után vagy épp a gyász időszakában megy keresztül. A sebek gyógyulását, az újra önmagunkra és egymásra találást és a család fontosságát. A regény eme esszenciáját pedig Tóth Barnabás és Muhi Klára forgatókönyvének is remekül sikerült megragadnia.
A cselekmény első részében egy valószínűtlen barátság kibontakozásának lehetünk tanúi az árván maradt, testileg gyerekkorban ragadt 16 éves lány, Klára (Szőke Abigél) és a saját démonaival küzdő, holokausztot megjárt nőgyógyász, Aladár (Hajduk Károly) között. Kettejük egymásra találásának pedig egyértelmű célja van: valahogy túlélni azt, hogy ők, a szeretteikkel ellentétben életben maradtak. Klárának ugyanis megölték a szüleit, a kishúgát a szeme láttára kínozták meg a gettóban, Aldó pedig a feleségét és két kisfiát vesztette el.
Nagyon erősen él bennük a túlélők bűntudata: a néző a férfi konok szótlanságában és a lány látomásaiban érzékeli a terhet és a gyászt.
Tóth ugyanis időről időre szíven üti az embert a Klára emlékeiből valóságosként előtörő álomképekkel a családjáról, akik elvesztését képtelen feldolgozni. A kislány szüleit alakító Zayzon Zsolt és Jordán Adél olyan szeretettel fordulnak a gyerek felé, hogy még most is összegyűlik a könny a szememben.
A szubjektív nézőpont tehát tökéletesen átadja Klára fájdalmát, de a lányt megformáló Szőke Abigél játéka is pontosan érzékelteti a szenvedést. S mivel egyedül az ő karaktere mutatja ki igazán az érzelmeit, az ő jelenetei működnek a legjobban: amikor végignézi Aladár családjáról a fényképalbumot és egyszer csak zokogásban tör ki, vagy amikor csak annyit kér, hogy végre valaki megölelje. Aldó pedig megöleli.
Így alakul hát ki a kettejük kapcsolata, mely a film első felében tiszta, szeretetteljes apa-lánya viszonyként bontakozik ki. Nagyon szép látni, ahogy Aladár és Klára törődik egymással (mert végre van kivel), és ahogy egyre jobban feloldódnak egymás társaságában és elkezdenek gyógyulni.
Csakhogy az Akik maradtak második részében a rendező elköveti ugyanazt a hibát, mint a Susotázsban:
túl sok szexualitást kever a főhősök kapcsolatába.
Hiszen míg a nézők eddig belülről, Aldó vagy Klára szemszögéből figyelte az eseményeket, addig Tóth az idegenek, külső szemlélők nézőpontját erőltetné rá a közönségre. Amint Klára nagynénjénél a szomszédok, a tanárok vagy épp a házmester elkezd gyanakodni, hogy esetleg mégsem plátói kettejük viszonya, máris egyre többször láttatja őket a rendező is félreérthető helyzetben. Klára, mint egy ötvenes évekbeli háziasszony, csavarókkal a fején vasalja Aldó ingét. Az egy ágyban alvás már nem tűnik olyan ártatlannak az ÁVO-tól félve ölelkezés után. Ráadásul nemcsak a kamasz, szerelemre/szeretetre vágyó lány féltékeny a randizgató Aladárra, hanem az érett, negyvenes férfiben is láthatóan megjelenik az érzés.
Ez a furcsa Lolita-felhang pedig meglehetősen kizökkenti a történetet az addig megható, érzékeny medréből. Hiszen nemcsak a poszttraumás stressz szindróma tüneteit adja át pszichológiai alapossággal (rémálmok, levertség, düh és önvád), hanem a kor szelleme is végig kísért az összes díszletben, kosztümben, valamint a régi filmek színeit idéző képeiben.
A holokauszt borzalmai (melyek az alkotásban maximum említés, de valójában az érzelmek szintjén jelenik meg) után ugyanis
a magyaroknak a PTSD mellett a kommunista diktatúrával is meg kellett küzdeniük.
És ahogyan a gyász és a túlélők bűntudata, úgy az ÁVO, a besúgók, az egész társadalmat felemésztő feszültség sem tolakodóan, hanem finoman adagolva szövődik bele a cselekménybe. Egy-egy elejtett szó, árulkodó mozdulat vagy tárgy bőven elég a Magyarországon uralkodó állapot reprezentálására.
Az apró utalásokkal dolgozó filmet remek ritmusban vágta Mógor Ágnes, s ez, keveredve Marosi Gábor felvételeivel az Akik maradtak igazán lírikus atmoszférát teremt. Mely ezáltal felér az eredeti regény szépségéhez. Az Akik maradtak tehát nem egy újabb „Oscarra pályázó holokauszt-film”, hanem egy csodás történet két emberről, akik egy borzalmas tragédia után is képesek voltak létrehozni a saját, új családjukat.
