Kritika

Langymeleg – Alex Strangelove

Alex Strangelove

Az  új Netflix film, a tinédzsergenerációról szóló Alex Strangelove egy igazán elavult alkotás. Egy trendi téma már nem elég az újszerűséghez.

Azzal kezdődik az Alex Strangelove, hogy a főhős áldokumentumfilmet készít az iskolája különböző csoportjairól, mintha azok különböző vadon élő állatok lennének – már ennél a pontnál tudtam, hogy ez a film nem az eredetiségével hódít. Ugyanis ez a jelenetsor nem főhajtás a kétezres évek legnagyobb tinivígjátéka, a Bajos csajok előtt, hanem nyílt koppintás, aminek később kvázi semmi jelentősége nem lesz.

A régi koppintása vagy egy aktuális siker majmolása visszatérő érzés volt az Alex Strangelove láttán. A gyakorta megidézett, másik kurrens mozgókép a 13 Reasons Why, a Netflix saját gyártású sorozata, amiről ugyan nincsenek nyilvános nézettségi adatok (a streamingszolgáltató nem ad ki információt a nézettségről), de iparági információk alapján eszméletlen siker a széria. Amelynek hatása itt a mellékszereplőkben jelenik meg: Dell kísértetiesen hasonlít Tonyra, Claire pedig Hannah-ra. A főszereplő pedig Simonra a Kszi, Simonból – de akkor most beszéljünk Alexról.

Alex Truelove-ot (Daniel Doheny) kissé lúzerként állítják be nekünk, de ne higgyünk az írónak meg a filmnek: Alex élete gyakorlatilag minden, csak nem lúzerség. Egyrészt az iskola diákelnöke, másrészt elég hamar, első-másodévesen összejön Claire-rel (Madeline Weinstein), akivel évekig boldogan járnak. A probléma a szex: Alex nem pörög rá annyira. Pontosabban annyira nem, hogy halogatja, ami kezd egyre kínosabbá válni. Végül azt találja ki, hogy lefoglal egy szobát a következő hétre egy kis szállodába, hogy ott megtörténjen az áttörés. Csakhogy közben Alex találkozik Elliottal (Antonio Marziale), aki nyíltan meleg. A főhős összezavarodik: most akkor lehet, hogy ő is az?

Alex Strangelove

Érdekes volt látni, hogy a film az elején mintha rohanna valahová: az első húsz percben egészen sűrű vágásokkal és időbeli ugrásokkal darálják le a címszereplő tinikorszakát, aztán hirtelen megállnak a szüzességnél. Ez a gyorsaság egyébként nem áll rosszul a filmnek abban az értelemben, hogy jól mutatja, milyen lehet a szélsebesen változó környezetben fiatalnak lenni. De mindennek ára is van: a karakterek személyiségei súlyos deficittel fejlődnek a történet során, kimaradnak a meghatározó pillanatok a felnőtté válás útján. Az Alex Strangelove nem is lesz képes kitölteni ezt a hézagot később sem.

Végig azt éreztem, hogy a film tévúton jár: a melegség, a homoszexualitás gondolatával való megbékélés nem egy pillanat kérdése, nem szűkíthető bele az egész egyetlen hétbe.

Márpedig a film ezzel próbálkozik. Az időkerettel viszont leegyszerűsíti az egész problémát egy szituációs komédia szintjére: egy fiú egyszerre szeret egy lányt és egy másik fiút.

Alex Strangelove

A nem túl bonyolult alaphelyzet azokat a kilencvenes évekbeli amerikai vígjátékokat idézte fel bennem, amelyekben a szerelmi háromszögek összes lehetséges kombinációját kivesézték (Hárman párban, Álljon meg a nászmenet!). Az nem feltétlen lenne baj, ha nem dramatizálnák túl a felvállalás problémakörét, ma már ugyanis lényegesen könnyebb a társadalom elé állni melegként. Sőt, épp ettől lehetne más a film, egy szituációs helyzetkomikumra épülő tinivígjáték. De attól még lelkileg elfogadni mindezt nem lett könnyebb: ugyanúgy szembe kell nézni azzal, hogy az egész élet más lesz a homoszexualitástól és annak felvállalásától.

Az Alex Strangelove nem elég érzékeny, sőt furcsa módon olykor bántóan leegyszerűsítő, máskor pedig súlyosan általánosító.

Vannak persze jó pillanatai, néhány őszinte momentum, de kevés és csak elszórtan. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem hogy hamis – a szexuális ébredés sokkal korábban megtörténik az emberben, nem így zajlik és nem ekkor, tapasztalatból tudom. Nem jól ragadja meg a problémát a film, nem az zajlik az emberben ilyenkor, hogy egy lányt vagy egy fiút válasszon. A Kszi, Simon sokkal hitelesebben, őszintébben, mélyebben és érzékenyebben mesél a fázisról, és azáltal válik végtelenül szerethetővé, hogy a magányt teszi meg kulcsmomentummá, ami végig elkíséri a felvállalás egész időszakát.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy a Lady Bird után egészen egyszerűen elavultnak számít az Alex Strangelove. Hiába volt nem teljesen koherens Greta Gerwig első rendezése, mégis mérföldkő lett: lebontotta az összes sallangot, amelyek korábban a tinivígjátékok sarokkövei voltak évtizedekig. Hogy a csúcspont mindig a szalagavató, hogy a szülők mindig támogatók, hogy az ebben az életszakaszban beteljesedő szerelem örök. Furcsa kettősség, hogy a Lady Bird a művészi értelemben újszerű, miközben a múltban játszódik, és az Alex Strangelove az, ami a Z generációról készült a Z számára, mégis olyan szinten maradi művészi értelemben, hogy gyakorlatilag csak egy gyenge Daryl Hannah-vígjátéknak felel meg. Amihez képest még az Amerikai pite is innovatív.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu