Kritika

IMDb 250: Salome hattyúdala – Alkony sugárút

Billy Wilder filmje az öregedő, hajdan ünnepelt némafilmsztár, Norma Desmond és a fiatal, feltörekvő forgatókönyvíró, Joe Gillis végzetes története. Sikerre és karrierre vágynak mindketten, amit egymás által éppúgy, mint egymás ellenében próbálnak mindenáron megvalósítani Hollywood álomgyárában. Így válik egyik a másik gyilkosává. Az Alkony sugárút azon kevés filmek egyike, ami semmit nem veszített értékéből, mióta 1950-ben bemutatták.

Billy Wilder negyven év alatt több műfajt is kipróbálva 27 filmet készített, s bátran elmondható, hogy majd minden, amihez nyúlt, arannyá vált a kezében. Hosszú alkotói pályafutása eredményeként öt filmje is bekerült az IMDb 250 legjobbjai közé, s bár mindössze két film noirt rendezett, a Gyilkos vagyok (Double Indemnity, 1944) és az Alkony sugárút (Sunset Boulevard, 1950) a műfaj kiemelkedő darabjaiként ezen öt film között van, utóbbi a maga előkelő 59. helyezésével.

Az Alkony sugárút a filmkészítés kiemelkedően fontos korszakában, a némafilmet felváltó hangosfilm elterjedésének idején játszódik. A filmgyártás egészét érintő paradigmaváltás képezi alapját a filmbéli történéseknek, melyben a rendező Charles Brackett és D. M. Marshman forgatókönyvírókkal karöltve egy eleve kudarcra ítélt, különleges férfi-nő kapcsolaton keresztül mutatja meg a hollywoodi filmipar működését, a sztárcsinálás mechanizmusát és a filmdívák csillogásának személyiségromboló hatását. „Számomra Hollywood története a száműzetésben élő királynő története. A monarchia, vagyis a némafilm kiment a divatból, és ezt a királynő nem hajlandó belátni. A hollywoodi ragyogás csak álarc, valami tragikus van mögötte” – nyilatkozta az Alkony sugárútról egy interjúban Billy Wilder. Filmjében ezt a ragyogás mögötti tragikust idézi meg.

A történet kezdetén a film noirok monokróm szürkeségével átitatott „bűnös városban”, Los Angelesben járunk, annak is leghíresebb utcájában, a Sunset Boulevardon, ahol híres és gazdag filmsztárok pazar villái sorakoznak. A kamera azonban egy, a húszas évek bolondos filmeseinek ízlése szerint épített, enyészetnek indult házra közelít, melynek kerti luxusmedencéjében egy férfi hullája lebeg. Ezzel a feledhetetlen jelenettel indít a film,

miközben a testében három golyóval a vízen ringatózó halott, Joe Gillis (William Holden) monológjában felvezeti az elkövetkező eseményeket,

melyből megérthetjük, mi vezetett el idáig. A házban a némafilmek egykor ünnepelt, mára elfeledett dívája, Norma Desmond (Gloria Swanson) él, akit a sors véletlen játéka néhány hónappal korábban hozott össze a fiatal, ambiciózus forgatókönyvíróval. A világtól eldugott villába keveredő Joe Gillis az asszony imádott gorillájának bizarr temetésekor vetődött oda, s így történhetett meg, hogy Joe személyében Norma egy jóvágású, fess emberszabásúra cserélhette elpusztult házikedvencét. Éppen jókor, mert a húszas évek némafilmjének ünnepelt filmcsillaga a nagy visszatérésére készül és a maga eszkábálta forgatókönyvéhez, a Saloméhoz szerkesztőre volt szüksége. A sikerre szomjazó, ám mérsékelt tehetséggel megáldott forgatókönyvíró így ragadhatott ott a későbbi baljós történések színterévé váló házban, ahol Max (Erich von Stroheim), az úrnőjéhez beteges vonzalommal kötődő inas felügyeli a rendet és asszonya nyugalmát. Az Alkony sugárút pedig Billy Wilder rendezésében így válhatott Joe Gillis dzsigolóvá válásának és Norma Desmond hattyúdalának máig feledhetetlen történetévé.

„Hollywood legrosszabb oldala, Hollywood legjobb stílusában tálalva”

– írta az Alkony sugárútról a Time. S valóban, bár Wilder filmje 1950-ben készült, de hetven év múltán is éppoly élvezettel ajándékozza meg a nézőit, mint a maga korában, így nem csoda, hogy én is kedvenc filmjeim között tartom számon. Nyomban fel is merülhet hát a kérdés, miben rejlik az Alkony sugárút időtlenségének titka?

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

A második világháború után az 50-es évek prosperáló gazdaságot hozott az USA-ban. A jómódú középosztály jelentős részben kertvárosokba költözött, gyerekeit jó iskolákba járatta, a háziasszonyok pedig az otthonaikat csinosították, beteljesítve az „amerikai álmot,” melynek üzenete: a társadalom jól működik és aki ambiciózus, bármit elérhet, ha beilleszkedik a gépezetbe. Sok ötvenes években készült filmnek (The Tall Men) szolgált központi témájául az amerikai álom, azzal táplálva ezt az illúziót, hogy olyan társadalmi konvenciókat sugallt, melyeket tanácsos volt betartani az érvényesüléshez. Ám a külvilág felé mutatott jólét sok tekintetben csak álca volt, valójában elfojtották a feldolgozandó társadalmi problémákat, amelyek aztán a 60-as, 70-es években visszacsaptak.

Azonban már az 50-es években feltűntek rendezők, akik melodrámáikban az amerikai álom árnyoldalait is visszatükrözték,

azokat az elfojtásokat, melyekről nem lehetett nyíltan beszélni. E filmcsoportnak kiemelkedő alakja volt a korban Douglas Sirk, aki sorozatban készített olyan filmeket, melyekben az egyén érzései szemben állnak a társadalom konformizmusával, korlátozó szabályaival. Így az Amit megenged az ég (1955) című filmjében egy kertvárosi, megözvegyült anya talál rá ismét a szerelemre a jóval fiatalabb kertészével, felnőtt gyermekei legnagyobb felháborodására.

Az „amerikai álom” kvintesszenciáját a hollywoodi álomgyár filmkameráinak két felén elért sikerek jelenthették, lett légyen szó rendezőről, forgatókönyvíróról, avagy ünnepelt filmcsillagról. Ám a korszak könnyed románcaival szemben egy másik műfaj, a film noir is az álmok beteljesítésével járó árnyoldalakra és ármánykodásokra helyezte a hangsúlyt, és ezt tette Wilder is jól felépített, izgalmas filmtechnikai újításokat is alkalmazó filmjében, mely finoman kimunkált fordulataival könyörtelenül tart a végzetszerű végkifejlet felé.

Szürke árnyalataival Norma Desmond lassú ragály emésztette villájában a rendező olyan különös, álomszerű, irreális világba kalauzol, mely nyomasztó feszültségével nyomban beszippantja a nézőt. Ezt az érzést fokozta az operatőr azzal, hogy néhány belső jelenetnél port szóratott a levegőbe a kamera elé, hogy áporodott hatást érjen el. A film jórészt ebben a hajdan tékozló pompával berendezett dohos miliőben játszódik, mely a ház úrnőjének téridőhíd féregjárataként szolgál betokosodott múltjából, mostani életének zárt univerzumába. John F. Seitz operatőrnek köszönhetően a film baljós hangulatát mindvégig a noirok sajátos vizuális stílusjegyeként ismert, kontrasztos, fekete-fehér látványvilág uralja, de emellett az is érezhető, hogy a Bécsben született és 1933-ban Berlinből Amerikába kivándorolt Wilder rendezői felfogásán erősen nyomot hagyott a 20-as-30-as évek német expresszionizmusa.

A végzet asszonyának hálójába gabalyodott férfi

A kifejező látványvilágon túl a jól megformált karakterek és a gondosan felépített, a feszültséget jó ritmusban adagoló cselekményvezetés teszi időtlenné Billy Wilder filmjét. A film noir az egymással szembekerülő erős és gyenge karakterek műfaja, és az Alkony sugárútban sincs ez másképp. Az ötvenes években fénykorát élő műfaj központi témája volt a megváltozott férfi-nő viszony ábrázolása, s filmjeiben rendszerint két nőtípust vonultat fel, a társadalmi konvenciókat elfogadó nőt, aki jó útra igyekszik terelni a férfit, és az erős karakterrel bíró, férfiakra halálos veszélyt jelentő femme fatale-t, aki behálózza és elcsábítja az ellenállni gyenge hőst.

A végzet asszonya toposz életre hívásának oka az első világháborúhoz köthető társadalmi változásokban keresendő.

A férfiak helyett munkát vállaló nők férfias szerepköröket is átvettek, az ily módon kivívott önállóságuk pedig addigi helyzetük erőteljes változását hozta magával. Így válhattak a korábbi filmek elcsábított nőiből öntudatos, csábító végzet asszonyai. A társadalom egy része veszélyesnek ítélte a folyamatot, ám a film noir alkotói lecsaptak rá és a femme fatale-t a műfaj egyik központi karakterévé tették. Billy Wilder domestic noirjában a hajdan körberajongott dívaként tündöklő, öregedő Norma Desmond is újra femme fatale-ként készül visszatérni Salome szexuálisan kihívó szerepében, s bár ez az alakítás Joe Gillis-szel való kapcsolatában még megadatik neki, végül csak egy elvakult gyilkosság főszereplőjévé válik. A műfaj hagyományos nő karakterét megtestesítő, fiatal Betty Schaefer (Nancy Olson) hiába is próbálja kimenteni Joe Gillis-t ebből a pállott világból, alulmarad a végzet asszonyával szemben.

A film noir két bevett nőtípusának árnyalt, részletgazdag szerepkidolgozásán túl, Billy Wilder figyelemreméltó nóvumként a férfi-nő kapcsolat toposzának újszerűségével is avanzsál. Az akkoriban szokatlannak tűnő, öregedő nő fiatal férfihez fűződő románcán túl, filmjének külön pikantériáját adja egy különös, bántalmazó viszony ábrázolása, melyben Norma Desmond a férfi instabil egzisztenciáját kihasználva, Joe-t szigeteli el a házában, s emberi kapcsolataitól megfosztva, abúzus kapcsolatban manipulálja őt. Wilder ezzel a különleges csavarral teszi a maga korában is nagyon modernné a filmjét.

„Sztár vagyok most is, csak a világ lett más”

Norma Desmond szembesülését a gyökeres változást hozó hangosfilm világával a Paramount filmgyárba tett látogatása jelenthetné, már ha képes lenne felfogni az idők szavát. A noirt jellemző döntött kameraállással Wilder is gyakran élt, s filmje vizuálisan talán legkifejezőbb, s egyben leghumorosabb jelenetében egy átlósan futó dróton véletlenül elé csúszó mikrofont a némafilmek egykor ünnepelt sztárja undorral lök el magától. S miután hajdani hírnevének filmgyárban ragadt vénséges szemtanúi is csak önmaga régi dicsőségében erősítik meg, kétséget sem hagy, hogy Norma számára a ráirányuló rajongás újraélése olyan, mint a koporsójából feltámadott vámpírnak a vérátömlesztés.

Az Alkony sugárút időállóságát a történetén és jól megformált karakterein túl nem utolsó sorban a színészi játéknak köszönheti. A rendező Charles Brackett és D. M. Marshman forgatókönyvíróval alaposan kidolgozta Norma Desmond és Joe Gillis jellemének lényegi pontjait, személyiségük apró sajátosságaival ötvözve karakterüket, és minden hibájuk ellenére is, ettől tűnnek mindketten olyan emberinek.

A film talán legnagyobb erénye számomra a hajdan ünnepelt némafilmsztár, Gloria Swanson lenyűgöző kifejezőerővel és mély átéléssel eljátszott Norma Desmondja.

A filmben szereplő Norma karaktere a némafilmes korszak számos ünnepelt színésznőjének sorsát mintázza, hiszen a korabeli tündöklő filmcsillagok közül Mary Pickford világtól elzártan élt, Mae Murray és Clara Bow mentális betegségekkel küzdött. Gloria Swanson korának legnépszerűbb sztárja volt, akinek paparazzok jártak a nyomában, hogy a pletykára éhes közönséget magánélete legintimebb részleteiről is tudósítsa. Norma szerepében Gloria Swanson a hollywoodi filmipar és a korabeli média által mesterségesen generált siker és csillogás függőségében élő, súlyos ego megszállottsággal küzdő karaktert formál meg nagy átéléssel. Teheti is, hiszen Norma szerepében Gloria Swanson saját megélt sorsát és nagy visszatérését játssza el az Alkony sugárútban.

„Mindig úszómedencéről álmodozott” az unalmas daytoni újságírást az izgalmasabb és jövedelmezőbb hollywoodi forgatókönyvírásra cserélő Joe Gillis. Gloria Swanson mellett William Holden is kitűnő alakítást nyújt a fiatal, jóvágású, dzsigolóvá lett forgatókönyvíró szerepében, aki ugyan megveti önmagát, de kiszállni gyenge, az idősödő Normával való kapcsolatának nyílt vállalását pedig szégyelli a világ előtt. Szilveszter éjszakája a fordulópont, amikor felhagyhatna ezzel a kapcsolattal. A film noirokban zuhogó eső többnyire a megtisztulás, az erkölcstelen életből való kiszállás szimbóluma. Joe itt is a szakadó esőben caplat a Sunset Boulevardon, mindegyre távolodva az öngyilkossággal fenyegetődző Normától, és az önmaga előtt is szégyellt életétől.

Az Alkony sugárutat számomra még különlegesebbé teszi az ötvenes évek filmművészetében talán különösnek ható kettős narratíva, a nézőpontok változtatása. A filmbéli események időbeli viszonyának ábrázolása két nézőpontból történik, először egy mindentudó, omnipotens narrátor objektív, külső szemlélőként elmeséli a film elején Joe Gillis medencéből való kihalászásának körülményét és a média minderre adott reakcióját. Majd a továbbiakban, a főhős belső világának kivetüléseként, Joe a saját nézőpontjából beszéli el a történetet a benne kavargó érzésekkel oly módon, hogy még nem tudja, mit hoz számára a sors.

Cameók özöne

Az Alkony sugárútban több szereplő is önmagát alakítja, ami egyrészt mulatságos, másrészt elgondolkodtató, Wildernek mi is volt a célja ezzel a különös elképzelésével? Kezdve a sort Gloria Swansonnal, a némafilmek neves sztárjával, aki a filmben nagy visszatérőként játssza el a rivaldafénybe visszavágyó Norma Desmond szerepét. Erich von Mayerlinkként jelenik meg az asszonya nyugalmán őrködő Max inas szerepében Erich von Stroheim, aki önmagát a némafilmkorszak három nagy filmrendezőgéniuszának egyikeként nevezi meg a filmben Griffith és Cecil B. DeMille mellett. A Paramount filmrendezőjeként pedig maga Cecil B. DeMille fogadja a filmgyárban H. B. Warner színész és Ray Evans társaságában a régi sikereinek színterére visszalátogató Normát.

A film egy másik jelenetében Norma Desmond három némafilmsztárral kártyázik: Buster Keatonnal, H.B. Warnerrel és Anna Q. Nilssonnal.

De akad egyéb csavaros visszautalás is a régi időkre: Joe Gillis és Norma Desmond egy régi némafilmet, a Kelly királynőt (1932) nézik a házivetítőben, a filmnek a fiatal Gloria Swanson a főszereplője, Erich von Stroheim pedig a rendezője volt. Őket így együtt látván, olyan érzésem támadt, mintha az Alkony sugárút ezen szereplői a 20’-as-30’-as évekbeli Paramount filmgyár panoptikumából kelnének életre, hogy egyfajta időcsúszkán a saját médiumukon, a filmfelvevőgép kameráján keresztül szivárogjanak át a hangosfilm világába.

A film utóhatása

Az Alkony sugárutat jól lehet értelmezni csupán pszichológiai síkon, egy maga idejében szokatlan férfi-nő bántalmazó kapcsolatról szóló izgalmas történetként, egy súlyos mentális problémával küzdő végzet asszonya és egy dzsigolóvá silányult férfi végzetes krónikájaként.

Billy Wilder filmje azonban társadalomkritikaként is megállja a helyét,

amennyiben egy elfeledett némafilmsztár és egy ambiciózus forgatókönyvíró egymást kioltó hollywoodi történetét az “amerikai álomból” való kiábrándulásként is értelmezzük. És miért ne tennénk? Az Alkony sugárút azonban olyan bonyolult, sokrétű és részleteiben is kifinomult alkotás, melyben a társadalmi mondanivaló elválaszthatatlanul egybeszövődik a benne ábrázolt egyéni emberi sorsokkal. Ettől is olyan drámai, egyben érzelemmel telített, és többek között ezért is vált olyan időtlenné Wilder filmje, hogy ma is élvezettel nézzük. Mi több, nárcisztikus, egocentrikus celebekkel átitatott világunkban a film kapcsán még inkább elgondolkodhatunk a média gerjesztette siker, hírnév és csillogás hiábavalóságán. Az Alkony sugárutat 1951-ben tizenegy Oscar-díjra jelölték, amiből hármat: a legjobb eredeti filmforgatókönyv, a legjobb látványtervezés és Franz Waxman nevéhez kötődően a legjobb eredeti filmzene díját el is nyerte.

Az „amerikai álomból” való kiábrándulás témája más rendezőket is megihletett, s napjaink filmművészetében az Alkony sugárút egyik méltó párjának talán Sam Mendes Amerikai szépség című alkotását tekinteném. Míg Billy Wilder filmjében az amerikai álom hajszolását egy hollywoodi történeten keresztül mutatja be, addig Sam Mendes fekete komédiájában egy unalmas, homofóbiával terhelt kertvárosba kalauzolja a nézőt. Mindkét film egy előre bejelentett halál krónikájával indít, majd lassanként feltárul az odáig vezető végzetes út is.

A főhősök – Joe Gillis éppúgy, mint Lester Burnham (Kevin Spacey) – egy erős akaratú, nárcisztikus nő lelki fogságában élnek, melyből szívük szerint menekülnének.

Joe a dzsigoló életből, Lester a fullasztóan unalmas kertvárosi létből, el nyomasztó családjától. Ám mindketten gyengének bizonyulnak a kilépéshez, és ha önutálattal is, de benne ragadnak. A társadalom által a médiumokon át sugallt értékeket, az „amerikai álom” beteljesítésének vágyát – Joe számára a hollywoodi álomgyárban elért sikert és hírnevet, Lesternek jó fizetést, nagy házat, boldog családi életet a kezdeteknél még mindketten vonzónak és inspirálónak találták és sokat tettek a megvalósításáért. De aztán valami beakadt életük küllői közé, s ők beleragadtak egy nyomasztó élethelyzetbe, pedig tudva tudták, hogy valami egészen másra, jobbra, az „amerikai szépségre” vágynak, ki így, ki úgy. Álmaik szétmállásával pedig nem maradt számukra más, mint maga a halál. Billy Wilder és Sam Mendes filmjeiben ekként foszlik szét az „amerikai álom.”

Felhasznált irodalom:

Film noir: A fekete széria. Filmtett 2002. március 15.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!