Amerika egy jelentős kortárs krízise egy meg nem alkuvó művész portréján keresztül bontakozik ki az All the Beauty and the Bloodshed című dokumentumfilmben.
Tavaly rendhagyó módon egy dokumentumfilm kapta a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt a 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon és esélyes a Legjobb dokumentumfilm díjára az idei Oscar-gálán. Rendezője Laura Poitras, aki 2015-ben egyszer már elnyerte a rangos elismerést. Legújabb dokumentumfilmje komplex mű, amely egy elismert művész élettörténetén keresztül mutatja be a jelenkori amerikai társadalom jelentős problémáit.
Nan Goldin elismert kortárs fotóművész, aki elsők között mutatta be az amerikai társadalom szubkultúráinak zárt, marginalizált világát. Alanyai az LMBTQ közösség és az avantgárd művészeti szcéna jelentős alakjai, egyben közeli barátai. A 70-es évektől kezdve képei tabudöntögető módon engednek betekintést a amerikai társadalom peremterületeinek zárt, megragadó világába. Bátor, nyers és radikálisan új szemlélete a kezdetektől fogva szociális kérdések szószólójává tette őt. Művészete és aktivizmusa összefonódik, kölcsönhatásba lép, táplálkozik és építkezik egymásból.
Személyes történetén keresztül lassan ismerjük meg az Amerikát sújtó opioidkrízis mély kulturális és társadalmi beágyazódottságát.
Goldin képeit többek között olyan múzeumok állították ki mint a New York-i Modern Művészeti Múzeum (MoMA) vagy a londoni Tate. Ahogy sok élvonalas múzeum a világon, úgy utóbbiak is jelentős adományban részesültek a Sackler családtól, amelyért cserébe számos terem és szárny viselte nevüket.
A multimilliárdos család vagyonának jelentős részét azonban különböző opioidok, köztük az OxyContin nevű fájdalomcsillapító forgalmazásából szerezte. A 90-es évek elején erős lobbi és agresszív marketing kampányok segítségével a Sackler család meggyőzte az egészségügyi szektort, hogy az addig túl veszélyesnek gondolt opioid fájdalomcsillapítókat széleskörben elérhetővé tegyék Amerikában.
Az azóta eltelt három évtized során közel félmillióra becsülik az opioid-túladagolásban elhunytak számát Amerikában.
Egy csuklósérülés következtében Nan Goldin számára is ezt a gyógyszert írták fel orvosai, amely azonnali függőséget okozott számára. Csak hosszú rehabilitációs munka árán sikerült leküzdeni függőségét. 2018 óta a Sackler család felelősségre vonásának szenteli életét, P.A.I.N. nevű szervezetének segítségével. A szervezet rendszeresen tart demonstrációkat, amelyek performansz jellege különösen elgondolkodtatóvá teszi azokat. A film egyik megnyerő, egyben látványos jelenetében a P.A.I.N. aktivistái a Guggenheim múzeum emeleteiről szórnak ki gyógyszerrecepteket, szimbolizálva a krízis áldozatait.
Poitras filmjében a szemszög már a nyitóképektől kezdve egyértelmű. A helyszín a MoMA Sackler szárnya, amelynek szökőkútjába vezényszóra több száz narancssárga gyógyszeres doboz repül, miközben emberek rogynak össze. A film szinte krimiket idéző módon skicceli fel alanyait – az arctalan, megközelíthetetlen Sacklerek tetteik következményeit pontosan ismerve ítéltek halálra százezreket. Az üzletből származó dollármilliárdok egy részét, nevük tisztára mosása érdekében, a világ vezető művészeti intézményeinek adományozták, ezzel jelentős mecénásokká válva.
Szó sincsen pártatlanságról: a film vezérfonalát Nan Goldin egyesületének a Sackler család felelősségre vonásáért tett küzdelme adja.
A film felépítése komplex, intermediális: Goldin életművén keresztül nem csupán az opioidkrízis, de például az AIDS-járványok okozta válság vagy a 20. századi amerikai társadalom hozzáállása a mentális egészséghez is megelevenedik. Megragadóan őszinte képei önmagában történetet mesélnek és Poitras jó érzékkel szövi őket a narratívájába. Az egyesület akcióinak, performanszainak, jogi lépéseinek képeit interpolálja Goldin családi, személyes és szakmai életének elemeivel. Az építkezés lassú, és az irány nem mindig tiszta, de az egyes anekdoták, amelyek képekhez, alanyokhoz kapcsolódnak végül egy átfogó képet alkotnak.
A küzdelem szélmalomharcnak tűnik, és talán nehéz is hinni abban, hogy sikerülhet a felelősségre vonás. A film legerősebb eleme épp ez az okos építkezés, amitől a csúcspont igazán hatásos tud lenni. A kártérítési per egyik kitétele ugyanis tartalmazza, hogy a Sackler családnak meg kell hallgatnia a felperesek történeteit az opioidok által az életükben okozott veszteségekről. Egy olyan jelenség esetében, mint az opioidkrízis, ahol csak becslések és találgatások léteznek, ahol a felelősség elveszik a családi és cégviszonyok kusza rendszerében ez a jelenet különösen erős.
A Sackler család tagjai látszólag megviselten, de kifejezetten ridegen hallgatják a történeteket.
A film erősíti a képet, mely szerint a Sacklerek a valóságtól teljesen eltávolodott, elefántcsonttoronyba zárkózott emberek. Az ő perspektívájuk azonban nem jelenik meg a filmben és ez erős hiányérzetet hagy. Egy rövid nyilatkozaton túl, amelyben tagadják felelősségüket nem ismerjük meg álláspontjukat, nem kapunk választ arra, vajon milyen indíttatásból kezdtek el üzletelni veszélyes gyógyszerekkel. Így történetük csak mérhetetlen haszonvágyról tesz tanúbizonyságot. Végül a P.A.I.N. akcióinak következtében sok múzeum lemondott adományaikról és ezzel nevük lassan feledésbe merül mint egykori nagylelkű mecénások.
Az All the Beauty and the Bloodshed magával ragadó és fontos film a kortárs Amerikáról, mely által megismerszenek annak társadalmának működésmechanizmusai, mozgatórugói. Emlékeztet továbbá az összetartás és kitartó közösségi küzdelem formálóerejére, egyben elrettentő példa a nyereségvágyról.
