Kritika

Megforgatni a kést – A múlt pengéi

A látványorientált blockbusterek és a hatalmasra duzzasztott képregény-univerzumok árnyékában minimalista történetvezetésével, hajszálpontos karakterábrázolásával és egy megragadó intellektuális haláltánccal próbál kitűnni a középszerből A múlt pengéi (All the Old Knives), de minden erénye ellenére túl halk ahhoz, hogy nagyot szóljon.

Ki előtt titkolózunk, ha már véget ért a hidegháború?

Képzelj el egy kémfilmet, ahol a látványos akcióorgia helyett kőkemény karakterdrámából áll a cselekmény, ráadásul a világot sem kell megmenteni egy összeesküvéstől, hanem egy elbaltázott küldetés felelősét kell felkutatni pár évvel az események után. Nagyjából ebből az alaphelyzetből indul ki A múlt pengéi is, ahol egy ügynök azt a megbízatást kapja, hogy nyolc esztendővel egy több mint száz halálos áldozatot követelő repülőgéprablás után derítse fel, ki volt a CIA téglája, aki ellehetetlenítette a krízis hatékony kezelését.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A múlt pengéi egyik legnagyobb kérdése az, hogy lehet-e, sőt van-e értelme kémtörténetet feldolgozni a hidegháború utáni korszakban. A válasz egyértelműen igen, de abban már közel sem lehetünk biztosak, hogy így, ebben a formában igény is van rá.

A hidegháború alapvetése az, hogy a két, egymással szembenálló világrend pont annyira retteg a másiktól, hogy nem adhatja fel a fegyverkezési és technológiai versenyt, de épp ez a félelem okozza azt, hogy ne merje meghúzni a ravaszt egyik fél sem. Ez a paranoid és ellentmondásos helyzet kifejezetten termékeny táptalajt adott a kémtörténeteknek, amelyek nemcsak a világirodalom, hanem a filmművészet területén is népszerű zsánert eredményeztek. A hidegháború után viszont az ellenség már nem feltétlenül a másik táborból érkezik, sőt gyakran nem is lehet tudni, mi motiválja, így még nagyobb nyomás helyeződik az egyre átláthatatlanabb helyzetekbe kerülő nemzetbiztonsági szakemberekre.

A kortárs kémtörténetek alapvetően három műfajban érzik jól magukat:

a James Bond és a Mission: Impossible széria által fémjelzett szuperlátványos akciófilmeket nem kell bemutatni senkinek, de szép számmal érkeznek a John Le Carré életművet is jellemző feszült, gyakran politikai felhangokat is pedzegető thrillerek, és aligha kell meglepődni azon, hogy az abszurd helyzetekben jól boldoguló karaktereket előszeretettel szerepeltetik a vígjátékok is. A múlt pengéi kimondva-kimondatlanul a második kategóriába kívánkozik, a saját, azonos című regényét forgatókönyvvé gyúró Olen Steinhauer kémsztorija sokkal közelebb áll Le Carré racionális rögvalóságához, mint az akcióorientált és világmegváltó látványorgiákhoz, amire maga a főhős is utal, amikor vodka-martinit rendel a bárpultnál, de csak bort kap.

Egy ágyban az ellenséggel

A múlt pengéi a belső nyomozás témáját egy romantikus szállal is megterheli, ami Chris Pine és Thandiwe Newton jóvoltából is iszonyat jót tesz a filmnek. A két színész közös jeleneteiben benne van az a melankólia, amely elhiteti velünk, hogy a folytonos titkolózás és a kiismerhetetlen életviszonyok mennyire megtörik az emberek lelkét, még akkor is, ha életvitelszerűen ebből élnek. Az egykori és talán jelenlegi szerelmesek párbeszédéből, valamint a végzetes eseményekig tartó flashbackek sorozatából épül fel egy olyan feszült tragédia, amelyet színpadon is ritkán láthatunk, nemhogy képernyőn.

A múlt pengéi egyetlen problémája, hogy régiváságú, de gyönyörűen felépített cselekményvezetésével olyan történetet próbál elmesélni, amit egy kortárs mozifilm már maximum negyedórában elintézne, és a sztori első harmada után a végkifejlet nem is jelent majd hatalmas meglepetést egy olyan néző számára, aki látott vagy olvasott már életében egyetlenegy kémthrillert. Igaz, hogy ezt a hiányosságot Janus Metz rendező és Olen Steinhauer író is felismeri, ezért a hangsúly a ki tette? kérdésről átkerül a miért?-re, ami egy igazán katartikus végkifejlethez vezet;

egy olyan zárlathoz, ami tragikumában is felemelő élményt nyújt.

A múlt pengéi lényegében egy olyan film, ami minden igyekezete, narratív ügyeskedése és rendkívül szerethető szereplői mellett bőven klasszikussá válhatna, ha valamikor az 1970-es években forgatják le, és akkor kerül mozikba.  Így viszont egy nagyon szép és kellően mély karakterdráma, de minden erénye mellett túlzottan ismerős ahhoz, hogy egyáltalán szélesvászonra kerüljön.

A múlt pengéi a Prime Video kínálatában elérhető.

Rókus Ákos

Rókus Ákos a PTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve magyar szakpáron. 2012 óta a szerkesztőség tagja. Specializációja a zsánerfilm (különösen az akció, a western és a thriller), valamint a műfajelméleti kérdések.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés