Kritika

Zebracsíkos paranoia – Álmaid hőse

álmaid-hőse-1

Kristoffer Borgli legújabb nagyjátékfilmje, az Álmaid hőse nem pusztán az A24 stúdió legfrissebb arthouse ékköve, hanem egy újabb tanúságtétel is amellett, hogy a norvég rendező nem csak szépen beszél, de van is mit mondania.

A zebrák nem azért csíkosak, mert a fekete-fehér mintázat olyan jól elrejtené őket a szavanna ragadozóinak árgus szemei elől. A paradox mód kirívó álca valójában a csordába történő beleolvadást szolgálja, hisz a „nagy egészre” nem lehet vadászni. Persze a feltűnősködésnek is megvannak a maga előnyei, például a szaporodás tekintetében mindenféleképp jól jön, ha valaki képes felkelteni mások érdeklődését.

De mi történik akkor, ha a csorda hirtelen ellenséget vél felfedezni az eddig oly’ szimpatikusan mosolygó ménben?

Egy ilyen csapdában találja magát az Álmaid hőse főszereplője, Paul Matthews (Nicolas Cage) is, aki valamiért sorra tűnik fel idegen emberek álmaiban. Paul egy házas, kétgyerekes családapa. Főállásban pedig egyetemi tanár, evolúcióbiológiát oktat és kutat is, bár a könyve az istennek nem akar csak úgy megíródni. Nem ő a világ legszínesebb, legvonzóbb, legjobbfejebb személyisége, ez az első perctől kezdve világos,

egyik állítólagos barátja is egy „figyelemreméltó senki”-ként hivatkozik rá, aki csak „foglalja a helyet”.

Az élete azonban egy nap fenekestül felfordul, ugyanis egy blogcikk hatására emberek tömegei kezdik állítani, hogy esténként Paul tűnik fel az álmaikban. Egy ideig mindössze bárgyú megfigyelőként jár fel-alá, de idővel egyre aktívabb és meghökkentőbb szerepekbe kerül, mígnem az egész odáig fajul, hogy olyan rémálmok főszereplőjévé válik, melyekben válogatás nélkül csonkolja-gyilkolja-erőszakolja emberek millióit éjszakáról-éjszakára.

álmaid-hőse-3

Paulnak minderre semmiféle ráhatása nincs, az egész teljességgel az ő akaratán vagy tudatán kívül megy végbe, ám az embereket ez cseppet sem érdekli. A kezdeti sikereket követően – először nyilván mémesedik, majd egy kreatív ügynökség is leszerződik vele – gyorsan lejtmenetbe kapcsol az élete, elveszíti a munkahelyét, az utcán folyamatos támadásoknak van kitéve és még a felesége is elhagyja – bár ezért nem túl nagy kár, de erről majd később.

Bár a film végére az álomjelenések megszűnnek, Paul mégis a padlón marad.

Egyetlen reménye, hogy egy álomutazást lehetővé tevő szerkezet segítségével – amelyet egyébként pont a hozzá köthető jelenések révén fejlesztenek ki –, a (szintén az A24 által 4K-ban felújított és újrakiadott) Stop Making Sense-es David Byrne-nek öltözve visszahódítsa jégszívű kedvesét, bár a film zárlatában bevallja – miközben testét a falevelekkel egyetemben a levegőbe repíti az őszi álomszellő –, hogy erre még szerinte sincs túl sok esély.

álmaid-hőse-4

Borgli előző filmjéhez, a Rosszul vagyok magamtólhoz hasonlóan ez az alkotás is analóg nyersanyagra lett rögzítve (noha most nem 35, hanem 16 mm-ről beszélünk), ahogy az operatőri munka is újfent Benjamin Loeb érdeme (Mandy: A bosszú kultusza; Pieces of a Woman; Búcsú Yangtól). Az ilyen jellegű rendező-operatőr kollaborációk nem idegenek egyébként az A24 háza táján, A boszorkányt és A világítótornyot is a stúdió berkei közt készítő Robert Eggers az összes nagyjátékfilmjét Jarin Blaschke operatőrrel készítette, A boszorkányt leszámítva mindegyiket analóg filmre rögzítve. A Borgli-Loeb fronton viszont újításként hat, hogy az előző filmhez képest Loeb egy sokkal bátrabb és kifejezőbb képi világot hozott létre. A már korábban is alkalmazott kézikamerás intimitás kiegészült egy-két festményszerű, helyenként monumentálisnak ható, némiképp Edward Hopper magányát megidéző kompozícióval.

Mindez Borgli okosan ritmizált vágói megoldásainak köszönhetően olyan fenomenológiát hoz létre, amelyben a film ténylegesen élő-lélegző testté válik.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: a még ekkor éppen sztár Paulra rányomul a kreatív ügynökség egyik dolgozója, Molly (Dylan Gelula). A lány kocsmázni hívja Pault, majd a beszélgetésük során bevallja neki, hogy vadabbnál vadabb szexuális tartalmú álmokat él át vele éjjelente, amelyek élete legjobb élményei közé tartoznak. Paul egy pillanatra elbambul – ekkor álombeli aktusuk villan be megint –, majd megkérdi a lányt, hogy szeretne-e még egy italt inni. Molly egy Martinit kér (természetesen piszkosat…:)), majd ahogy Paul feláll az asztaltól, úgy a vágás – akár csak a Paulba tóduló vér – is hirtelen hullámokban gyorsul fel.

A randevú a film legkínosabb jelenetébe torkollik. Molly megkéri Pault, hogy játsszák újra (gyakorlatilag mozdulatról mozdulatra) az álmát, ám a férfi – nem meglepő módon – nem úgy viselkedik, ahogy az a lány fejében történni szokott. Ahogy Molly Paul sliccével bajlódik, a férfi egyszer csak elfingja magát. Ezen még valahogy túllendülnek, ám Paul nem hallgatott az intő jelre, így mikor Molly másodjára is nekifut a szerszám kibontásának, ami sajnos még becsomagolt állapotában el is sül – majd Paul a biztonság kedvéért elereszt egy újabb galambot.

álmaid-hőse-2

Fontos azonban, hogy bár tartalmában majdhogynem megegyezik mindez az Amerikai pite egyik elhíresült jelenetével, az Álmaid hőse esetében a kezdeti komikus hatást idővel zavartság, feszültség és kín elegye nyomja el. Nem arról van szó, hogy ne lenne elég vicces a jelenet, hanem hogy Paul – a pitebaszó Jimmel ellentétben –

egy olyan végtelenül szánalmas, középszerű és meggytört-meggyalázott alak, akinek az ilyen jellegű nyomora inkább szánalmat ébreszt a befogadóban.

Mindez nagyban összefügg azzal, hogy az azonosulás Borgli szereplőivel – azok szánt szándékkal “idealizálatlan” jellege miatt – nem könnyű feladat.

A cikk címében használt paranoia kifejezés nem pusztán a film klausztrofób jellegére utal – noha tény és való, hogy Paul üldöztetése abszolút magyarázóerővel bír azzal kapcsolatban, hogy mit keresett Ari Aster a film producerei közt –, hanem Borgli szürrealista látásmódját is hivatott igazolni. Salvador Dalí paranoia-kritikának nevezi azt a folyamatot, amely során a minket körülvevő világot a reá vetülő tekintetünk segítségével folyamatosan teremtjük-alakítjuk. E módszer húzódik meg Dalí híres „kettős képei” mögött is, ezek magva az eldönthetetlen kettősség. „A kettős kép […] egyszerre példája annak, hogy valami lehet egy ló, s ugyanakkor egy nő képmása is” – írja A rothadó szamár című esszéjében, és e megállapítás nem csak tökéletesen leírja, de egyben magyarázza is Paul megpróbáltatásait majd’ 100 évvel később.

dalí-narcissus-metamotfózisa
Salvador Dalí – Narcissus metamorfózisa

Paul egy érzelmileg masszívan bántalmazó kapcsolatban él a feleségével, Janettel (Julianne Nichols)  – ebben egyébként a film megint csak szépen kapcsolódik a Rosszul vagyok magamtól párkapcsolati ábrázolásához. A nő folyamatosan gyilkolja a férje önbecsülését, ha kell, gázlángozik is rendesen, ahogy az áldozathibáztatás sem áll messze tőle, sőt.

Miután Pault összeverik egy étteremben, a felesége azzal áll elő, hogy talán nyilvánosan bocsánatot kéne kérnie az emberektől, amiért a rémálmaik főszereplőjeként tűnik fel. Mikor Paul kiáll magáért és megtagadja a szerinte indokolatlan bocsánatkérést, a nő a kanapéra száműzi (és suttyó mód még a lámpát is rákapcsolja). Miután kitiltják a lánya iskolai darabjáról – mondván, hogy a szülők petíciót indítottak ellene –, Paul felháborodottan kikéri magának a száműzetését, mire az asszony megint rászól, hogy ne dramatizálja már túl a dolgot. Viszont mikor a férfi végül bocsánatot kér az interneten, Jannet azt vágja a fejéhez, hogy ez egy teljesen önző és fölösleges cselekedet volt, amivel csak a családját hozta kínos helyzetbe.

Paul önazonosságát, illetve identitásának narratív folytonosságát folyamatos támadás alatt tartja az őt körülvevő világ.

A felesége extrém példa, de alapvetően szinte mindenki – beleértve a saját gyerekeit is – Paul önelbizonytalanodására játszik, ezek a helyzetek pedig rendre a férfi kínos szabadkozásához vezetnek. „Úgy érzem, bocsánatot kéne kérnem” – mondja az exbarátnőjének, aki elsőként rohanta le azzal, hogy a férfi rendszeresen feltűnik az álmaiban.

Gyakorlatilag a Paul személye fölötti uralom kiteljesedéséről beszélünk akkor, amikor a férfi olyan dolgok miatt kerül „eltörlésre”, amelyeket ténylegesen soha nem követett el. Borgli egy ilyen sarkos helyzet bemutatásával száll bele páros lábbal a mai hiperérzékeny, hiperelfogadó „cancel culture” intézményébe, és mutat rá nem csak a „celeblét”, de az egész 21. század szürrealitásának egyik alappillérére.

álmaid-hőse-5

Freud A farkasemberben arra a következtetésre jut, hogy egy analízis során nem a valóság, hanem a valósként megélt traumatikus élmény vizsgálata a fontos. Borgli filmje pedig a mellett érvel, hogy a végtelen megértés és érzékenység kultúrájában már

az álom szimulákruma is átveheti az irányítást a tényleges valóság fölött,

hisz Paul megítélése, az ellene elkövetett gaztettek is elsődlegesen ezeken a valós személyétől független, teljességgel szubjektív élményeken nyugszanak.

A probléma alapvetően nem a kettős kép – ezt önmagában Borgli sem állítja –, hanem pont az eredendő kettősség erőszakos, képmutató feloldása. Paul “ilyen is-olyan is”, képmása valamiért teljesen leszakadt róla, viszont egy ilyen jellegű paradoxont már a populizmus kultúrája nehezen visel el. Vagy inkább sehogy.

Az Álmaid hőse a paradoxont élteti, miközben könyörtelenül száll bele a mindenkibe, aki azt állítja, hogy nála az igazság. Noha filmnyelvileg sokkal szabadabb a Rosszul vagyok magamtól című elődjénél, a két film szépen rímel egymásra, illetve egymást magyarázva Borgli gondolatait is tisztábbá teszik.

Az Álmaid hőse Magyarországon először január 6-án kerül vetítésre a Toldi Moziban megrendezésre kerülő A24 – Mozinet filmfesztivál keretei közt, ezt követően pedig január 18-ától lesz látható a magyar mozikban.

Gerdesits Pál

Gerdesits Pál 2021-ben szerzett mesterdiplomát az ELTE filmtudomány szakán, jelenleg az ELTE esztétika doktori programjának PhD hallgatója. Elkötelezett szürrealista, Werner Herzog és Jeffrey Lebowski lelkes követője. Állítólag ügyesen gitározik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!