Kritika

Alvadt bikavér – Manolete

A torreádor figurája Spanyolországban olyan félistennek számít, akit az egész nép bálványként tisztel. Kukkantsunk be egy kicsit egy ilyen bálvány magánéletébe, hálószobájának kulisszatitkai mögé – gondolta Manno Meyjes rendező, mikor úgy döntött, hollywoodi love storyt kanyarint az egyik leghíresebb matador, a mindössze harminc évesen elhunyt Manuel Laureano Rodríguez Sánchez, alias Manolete életéből.

Meyjes forgatókönyvíróként még olyan A-listás projektekhez adta nevét, mint a Bíborszín vagy az Indiana Jones sorozat harmadik része, rendezőként azonban inkább „Hollywood alsóban” tevékenykedik, sorra érdektelen és szinte egyáltalán nem futtatott filmeket (Max, Fiú a Marsról) produkálva.

A Manolete korántsem életrajzi film, nem követi végig címszereplője karrier- és élettörténetét, csupán annak utolsó másfél évére, azon belül pedig a híres torreádor és egy ködös múltú színésznő, Lupe Sino botrányokat kavart románcára koncentrál. Meyjes nem tör újító babérokra, hanem a bevált szerelmi melodrámák receptjét követi. Előveszi a gazdag, sikeres férfi és a csábító, ámde alsóbb társadalmi rétegből jött kétes erkölcsű nő formátumát, hogy ráhúzza a valós tényeken alapuló eseményekre. A szerelmi történetet Meyjes azzal próbálja megcsavarintani, hogy napjaink divatjának megfelelően flashback szerkezettel meséli el a sztorit. Folyamatosan ugrálunk az időben előre és hátra, melynek kereteként Manolete utolsó napja szolgál.

Mindez szép és jó lenne, ha a történet, a karakterek fejlődése és viharos szerelmük kibontakozása rendesen fel lennének építve. Az egész azonban unalomba fullad, mivel egyáltalán nem kerülünk közel a figurákhoz, nem tudunk meg róluk jóformán semmit. A film másik szála, a karriertörténet pedig nagyjából a film háromnegyedénél indul be (Manolete egyre inkább saját halálának megszállottja lesz, amint nagy sztárból hullócsillaggá válik), de ez sincsen igazán kidolgozva.

Bikaviadalt a 92 perces film első egy órájában szinte egyáltalán nem látunk (akkor is szinte kizárólag archív felvételeken), majd a banálisan elcsépelt végkifejlet előtti tetőpont jelenetében – Manolete utolsó, halálos kimenetelű szereplése az arénában – több mint negyedórán át cifrázzák egyetlen viadal képeit. Meyjes elfelejti, hogy a film csúcspontját, és a potenciális izgalmak tetőpontját kéne itt látnunk, ezért az egész küzdelmet lassan, stilizáltan, és rendkívül elnyújtva tárja szemünk elé.

Az olyan kreatív montázsszekvenciák használata, mint a szex és a bikaviadal jellegzetes mozgásainak egymás mellé társítása, még jók is lennének, ha nem fokoznák még tovább eme szekvencia bő negyedórás unalmát.

A film fő hajtóereje (és ezt a rendező is pontosan tudja) a két főszereplő sztár. Kétségtelen, hogy Adrien Brody külseje és gesztusai rendkívül emlékeztetnek a valódi Manoletére, Penelope Cruz pedig rutinosan hozza a Hollywood által általánosságban ráosztott latin csábító szerepkörét. Mégis, az ügyetlen forgatókönyvnek és a borzalmasan megírt dialógusoknak köszönhetően a két, egyébként igen tehetséges színésznek sekélyes vízben kell evickélnie, tehetetlenül vergődve két rosszul megírt karakter bőrében.

De legalább Meyjes nem akar akcióhőst faragni Brodyból, ahogyan az mostanság divat lett Hollywoodban. A szerelmes, gyötrődő hős figurája még jól is állna neki, ha ahhoz értelmes gesztusokat és valódi motivációkat írt volna a rendező, ami sajnos jelen esetben nem történt meg. A többi szereplőre lényegtelen is kitérnünk, mivel érdektelen háttéralakok, mint pl. Santiago Segura matadorsegédje. Torrente bajusza és plusz kilói nélkül Segura egyébként szinte felismerhetetlen, de itt legalább nem ripacskodik annyit.

A film képi világa egyébként szép, de átlagos – a szándékosan kiégett, napsütéses képek olykor giccsesnek hatnak, a lassítások és egyéb képi effektusok pedig manírosnak tűnnek. A történet lassan csordogál, ebből kifolyólag szerencsére mellőzték a manapság egyre divatosabb kézikamerázást. Szép, szép, de mégis üres, mivel a lassan hömpölygő szerelmi melodrámában nincsen elég tartalom.

Manolete (Manolete)

színes, szinkronizált, angol-spanyol romantikus életrajzi film, 92 perc, 2008

rendező: Menno Meyjes
író: Menno Meyjes
operatőr: Robert Yeoman
producer: Andrés Vicente Gómez
vágó: Sylvie Landra
zene: Dan Jones

szereplő(k):
Adrien Brody (Manuel Laureano Rodríguez Sánchez „Manolete”)
Penélope Cruz (Antoñita “Lupe” Sino)
Santiago Segura (Guillermo)
Ann Mitchell (Doña Angustias)
Josep Linuesa (Enrique de Ahumada)
Juan Echanove (Pepe Camará)
Pedro Casablanc (tábornok)

Avatar

Rudolf Dániel

Nem is tudom mikorra vezethető vissza a film iránti érdeklődésem (értsd szenvedélyes rajongásom), talán valamikor ovis koromban történt először, hogy éles kritikusi szemmel elemeztem a Gumimacik aktuális epizódjait. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Jelenleg az ELTE bölcsészkarán tanulok filmtudomány mesterképzésen, korábban kommunikáció szakon végeztem a Kodolányi főiskolán, és időközben diákzsűriztem is pár filmfesztiválon.

Filmek: Elsősorban a filmtörténet és a klasszikusok érdekelnek, ezen belül bármi, Bergmantól a B-noirokig. „Emberi gyengeségemnek” a klasszikus Star Trek sorozat iránti rajongásomat tartom.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..