Fókuszban Kritika

Szeretetfilm – Amanda

Mikhaël Hers francia rendező megkapó filmje, az Amanda azt meséli el, hogy egy 24 éves fiú és hétéves unokahúga hogyan dolgozza fel a kislány édesanyjának halálát, és hogyan határozza el magát a közös életre. A háttérben pedig felsejlik a kortárs Nyugat-Európa egyik problémája: a terrorizmus.

A cikk elején ismerjük meg a film alapkonfliktusát: Amanda anyukája terrortámadás áldozata lesz. A kislányt (Isaure Multrier) édesanyja egyedül neveli Párizsban, de sokszor nagybátyja – az anya, Sandrine (Ophélia Kolb) fiatal öccse, David (Vincent Lacoste) – is foglalkozik vele, például hazakíséri a tanítás után. David, ha nem is elveszett, mindenesetre kiforratlan fiatal: kisebb munkákból tartja el magát, és nem tudja pontosan, mit szeretne kezdeni az életével. A két-három jelenet erejéig felbukkanó Sandrine szerepe az erős szülő-gyerek és testvéri kapcsolat bemutatásában jelentkezik, valamint abban, hogy a tragikus események előtt felkelti a néző szimpátiáját a főszereplők iránt, és láttatja, hogy milyenek ebben a nagyon kicsi családban a boldog hétköznapok.

A fentiek ismeretében eléggé előrelátható a történet. Sejtjük, hogyan zajlik a gyászfolyamat, a kislány dühe, fájdalma, a fiú kétségbeesése a ráháruló feladattól, majd hogyan alakítják ki fokozatosan az új életüket. Kiszámíthatósága ellenére is nagyon jó film az Amanda, hiszen nem csak a történeten van a hangsúly. Épp oly fontos része az érzelmek pontos ábrázolása, a magával ragadó hangulatok, az emberi kapcsolatok érzékletes bemutatása és a film ritmusa.

Megrázó eseményeket felvonultatva könnyű lenne a néző könnycsatornáit megnyitni, túlzásokba esni, hiszen ez a médium mindent felnagyít magától is. Ám Mikhaël Hers ügyesen elkerüli mindezt.

A film többi eseményéhez képest jelzésszerűen jelenik meg a terrortámadás, nem látjuk az anya holttestét, nem látjuk a temetést. Szinte csak a hétköznapok léteznek, az apró történésekre koncentrálunk és ez adja a film szépségét. Van időnk belemerülni, figyelni a fiú és a kislány egyaránt kifejező arcát, az utóbbién gyakran el-elidőző közeliket. Vagy a gyász leképeződését a hétköznapokban: például Amanda szerint Davidnak nincs joga kidobni az anyuka fogkeféjét. Figyeljük az apróságokat és közben együtt érzünk velük.

A legelképesztőbb az egész történetben, hogy bár mindenkinek vannak nehézségei, gyengeségei, az emberi kapcsolatokból sugárzik a szeretet. És minden giccs nélkül. A kapcsolatok azért is ilyen szilárdak, mert nagyon kicsi családról van szó. Davidot és nővérét apjuk egyedül nevelte fel, aki ekkor már nem él, tehát Amandának két közeli rokona van, David és a fiú apai nagynénje. Ez a szűk család is indokolja, hogy a fiú felvállalja a felnőttségét, felelősségét, hogy erős magként megmaradjon a családjából, ami megmaradhatott.

Több erénye is van az Amandának.

Először is a színészi játék: Vincent Lacoste Davidja érett és visszafogott, Isaure Multrier pedig kifejezetten ígéretes. Mindig lenyűgözőek a jó gyerekszínészek, de ezen a kislányon úgy tükröződött minden, hogy az maga a csoda. Komoly kíváncsiság, aggodalom, fájdalom, düh, beletörődés, felszabadultság. Ehhez valószínűleg a munkakörnyezetnek is köze van, és a már emlegetett, szinte kézzel fogható szeretetnek. Akár így, akár úgy, érdemes megjegyezni a nevét, még sokat várhatunk tőle.

Másodszor pedig a film ritmusa, amiből sugárzik a természetesség. Egyrészt van időnk megfigyelni a hétköznapokat, a kislány életéhez kapcsolódó apró rituálékat, mint az uzsonna vagy az ablakból való integetés. Vagy ahogy a városban bicikliznek.  Másrészt a lelki folyamatok sokszor a szemünk előtt játszódnak le. David biciklin megy a terrortámadás helyszínére, a munkája miatt késve, és ahogy közeledik, az arca előrejelzi a tragédiát. Egyszerre tükrözi az ő megérzését és vetíti ki a cselekmény folytatását a néző számára.

Harmadszor a film Párizs-képét említeném meg. Jellegzetes helyszíneket idéz meg. Nagyon „párizsi”, de jól kell ismerni a várost, hogy minden kerületet beazonosíthassunk, a fiktív teret szétszedve megkapjuk a valós város utcáit, parkjait. Vonzónak festi le a francia fővárost, és még ha messze nem ez az egyetlen arca, kellemes nézői élményt ad.

Egy-egy megkérdőjelezhető pontja is van a filmnek. A filmbeli fiktív terrortámadás a 2015. november 13-án történt, párizsi támadássorozatra utal. Emiatt viszont a forgatókönyvírók, Maud Ameline és a rendező, egy nem túl valós mozzanatot is beillesztenek a történetbe. A filmbeli terrortámadás ugyanis egy piknikezés alkalmával történik. Ha Sandrine-nak és Davidnak minden barátja ott van, miért ne vinnék magukkal a hétéves kislányt is? A másik kérdéses pont egy darabig a tragédiához való hozzáállása volt.

Hogy lehet, hogy egy ilyen súlyos politikai-társadalmi kérdést használni, ha a rendező alapvetően lélektani ábrázolásra törekedett?

Mi lett volna a különbség, ha például balesetben hal meg a fiatal nő? A válasz talán az, hogy ez is egy diszkrét politikai reakció. Azt a Párizst látjuk, amit szeretünk. Egy etnikailag relatíve vegyes társadalmat: egy alternatív iskola szimpatikus igazgatóját, aki fekete, vagy David egy-egy sokadik generációs bevándorló családból származó barátját, arab és távol-keleti felmenőkkel. Ilyenek a franciák, és nincs szavuk a szélsőségességre. A film az arc nélküli másik helyett a valódi arccal rendelkező sokféleséget villantja fel a személyes dráma hátterében.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..