Kritika

Ambivalens finálé – Alkonyat – Hajnalhasadás II.

A világ egyik fele epekedve várta a pillanatot, amikor  végre Bella (Kristen Stewart) és Edward (Robert Pattinson) szerelmének története happy endhez érkezik – és valljuk be a világ másik fele sem számolta kevésbé a perceket a bemutatóig, csak hogy végre megszabaduljon minden idők egyik legszentimentálisabb vámpírkrónikájától. Hogy most akkor busongunk vagy örülünk? Nehéz eldönteni.

Mert valljuk be, az Alkonyat saga nem véletlenül lett korunk egyik legnépszerűbb filmsorozata. Nemcsak remekül tudta megszólítani a női népességet, de korábban sosem látott új elemekkel is gazdagította a filmes vámpírvilágot. Izgalmas történetvezetés, érdekes fordulatok, egész jól megkomponált akciók, és páratlanul jó zene jellemezte szinte valamennyi részt. Mindezen erényekhez azonban konstans társult egy csomó olyan dolog is, ami bizony minden jóízlésű mozirajongó torkán fennakad: hihetetlenül gyenge alakítások, banális, szájbarágós információátadás, szenvelgés és giccs (és giccs és még egy kis giccs) ezerrel.

Az utolsó részről sem nagyon tudok mást mondani. A történet pontosan ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: Bella újdonsüt vámpírként túléli a szülést, kislánya, Reneesme (Mackenzie Foy) hihetetlen sebességgel nő. Amikor a Volturi tudomást szerez a kicsi létezéséről, Cullenék ellen vonul félelmében. A vega vámpírcsalád a világ különböző sarkaiból szerez támogatókat, hogy bebizonyítsa Arónak (Michael Sheen), hogy ez a gyermek nem az a hallhatatlan vámpír, akitől fél.

A Bill Condon által a Hajnalhasadás első részében kitaposott gejlösvényen haladunk tovább, a film felét a klippek teszik ki. Így-szeretlek-úgy-szeretlek klipp, mennyire-erős-vagyok-most-már klipp, felvezető klipp, levezető klipp, zenére úszkáló montázsok dost. Az előző részben kritizált túlságosan hosszú játékidő most is fennáll – bizony, bizony, remek kis filmet lehetett volna gyúrni a kettőből: ha ugyanis lefaragjuk a sok ömlengést, egész jó kis dolgok maradnak. Egy nagyon ötletesen és elég látványosan megoldott vége összecsapás például, ami az előző részekre nem jellemző naturalizmussal aprítja a különböző fenevadakat. Vagy egy végre nem emós Bella, akit aktív vámpírként Kristen Stewart szerethetően tud alakítani. Vagy egy sereg színfoltnak tekinthető mellékszereplő, köztük a Garrettet alakító Lee Pace (Zuhanás, Halottnak a csók), akit egyszerűen még sosem sikerült – most sem – felejthetőnek látnom. Persze megmaradnak a korábbi részek gyenge pontjai is: hihetetlen, de Taylor Lautner megint vetkőzik, Robert Pattinson pedig, aki boldog házast alakítván már nem spleenelhet, érdektelenebb mint valaha.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..