Kritika

Amerika, álmok nélkül – American Honey

Andrea Arnold a brit munkásnihil feltérképezése után (Red Road, Akvárium) Amerikába látogat. A lényeg itt is ugyanaz, csak a körkép szélesedett ki: az American Honey egy kisközösség analizálása helyett egy egész, álmok nélkül vegetáló országról mond ítéletet.

Az angol rendezőnőt az óceán túloldalán is ugyanazok a problémák érdeklik, mint a korábbi, a brit munkásosztály kilátástalanságát és sivár életét bemutató filmjeiben – csak ezúttal sokkal nagyobb vászonra fest. A monumentális játékidejű (2 óra 43 perces), de egy pillanatig sem unalmas American Honey részletgazdag képet ad Amerika csúnya oldaláról, a szélesen elterülő Közép-Nyugatról, miközben az Akváriumhoz hasonlóan ezúttal is egy fiatal lány sorsát követjük nyomon egészen közelről (Arnold ismét szinte kizárólag kézikamerával dolgozik). A film ravaszsága abban rejlik, hogy eleinte csak a lecsúszóban lévő, csóró kisvárosi rétegek életformáját mutatja be elborzasztó fénytörésben, de fokozatosan kiderül, hogy a társadalom minden rétege ugyanilyen emberi roncsokból áll, anyagi helyzetüktől függetlenül. Kitörési lehetőség pedig nemigen mutatkozik.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Az American Honey tehát a nézőkben is élő amerikai álom-képet, a self made man kultuszát vonja kritika alá, mégpedig ifjú hősnője, Star (az elsőfilmes, lenyűgöző Sasha Lane) sorsán keresztül. Startól még sosem kérdezték meg, mi a legnagyobb álma, hiszen a környezetéből tökéletesen hiányzik a változás iránti vágy, de még a szeretet is. Amikor először találkozunk vele, épp egy konténerben kutat ennivaló után kistestvéreivel – majd jön a nagy lehetőség, egy hirtelen döntés nyomán egy magazinokkal házaló, hozzá hasonlóan szakadt fiatalokból álló csapatban találja magát. A könnyű pénz ígéretéről természetesen hamar kiderül, hogy csak ábránd, Star viszont nem adja fel. Életerős lány, aki mindig a talpára esik, aki vakon rohan valami jobb felé, és akiért az első perctől kezdve tiszta szívünkből szoríthatunk – hátha mégis létezik az az amerikai álom, hátha van kiút a kiúttalanságból. Ennek a kettősségnek a dinamizmusa, az álmok nélküli világ apró reménysugarainak a fellobbanása-kialvása teszi igazán izgalmassá, egyben éleslátóvá a filmet.

A környezetrajz mellett a film legnagyobb truvája az utazó ügynökök csoportdinamizmusának ábrázolása. Az American Honey tökéletesen ragadja meg a kívülállás érzését: mindenki volt már élete során „új lány”, akit egyszerre vonz és taszít egy frissen megismert csapat. A film a végletekig fokozza ezt a kint is vagyok, bent is vagyok helyzetet: Star számára ugyanis hamar kiderül, hogy ami kívülről bulinak tűnik, az belülről taszítóan idegen, akik menőnek látszanak, azok inkább szánalmasak. A bizarr rituálék, az ellenséges vagy kiismerhetetlen társak miatt Star inkább csak beleszokik az új, az előzőnél alig emberibb életbe, de végig kívülálló marad, megpróbálja a saját útját járni. Mellbevágó, hogy csak a film legvégén fogunk gyanút: talán Star nincs is egyedül ezzel az érzéssel.

De lehet-e mást tenni, mint beleszokni ebbe a monoton ügynökösködésbe? Ahogy egyre jobban megismerjük a fiatalok csapatát, úgy értékelődik át a tevékenységük. A végtelen bulizás és utazgatás valójában otthontalanság, tehát hajléktalanság – a munka pedig a zsarnoki Krystal (Riley Keough) irányítása alatt voltaképpen nem más, mint koldusmaffia. A srácok önmagukat árulják, változatos hazugságokkal, jelmezként vagy kényszerűségből kialakított, szakadt külsővel próbálnak szánalmat vagy szimpátiát kelteni a kiszemelt vásárlókban. Az, hogy meddig mennek el, csak rajtuk múlik – Star pedig egyre merészebb lesz, így a meggazdagodásán kívül azért is izgulhatunk érte, hogy vajon milyen áron szerzi meg a pénzt?

Egy idő után máshogy nézünk a srácok folyamatos ivására és drogozására is, amelyek az önfeledt szórakozás helyett inkább a túléléshez kellő pótcselekvések. A szemétdomb királyai ők, de leginkább Krystal, aki hiába tartja meg a busás hasznot, ugyanúgy nem megy vele semmire a lepukkant motelekben, egyetlen bőröndből élve, mint beosztottjai a nevetséges jutalékaikkal. Kiszállni mégsem lehet, hiszen semelyiküknek sincs hová mennie – de a fiatalok nem adják fel a homályos elképzeléseiket sem, hogy ebből meg lehet gazdagodni.

Az American Honey mindemellett nem csupán bitang erős szociológiai vádirat, hanem szerelmi történet is – bár nem ez a legérdekesebb vonása. A teljesség kedvéért azért érdemes megemlíteni, hogy Star egy férfi kedvéért hagyja ott széthullott, közönyös családját, Jake (Shia LaBeouf) viszont ugyanolyan ellentmondásos, egyszerre vonzó és taszító figurának bizonyul, mint az egész csapat és a munka. A kettejük közti viszonyt egyszerre mérgezik az eltérő „üzleti” elképzeléseik, a méltatlan életmódból eredő bizalmatlanság és az egészségtelen munkakapcsolat – ahogyan az egész film, úgy ez a történetszál is megdöbbentően valószerű, tele spontaneitással, olykor naturalisztikus jelenetekkel.

Arnold ezt a fajta hitelességet rengeteg improvizációs lehetőséggel és az utcáról összeszedett színészekkel teremtette meg. Így lehetséges az, hogy az American Honey egy pillanatig sem lesz szájbarágós: a jelképek (például a rendkívül fontos dalok, Rihanna We found Love című számával az élen) is finoman belesimulnak a filmszövetbe, a súlyos társadalmi problémákról is természetesen képes beszélni a film. A Cannes-ban versenyző, végül a Zsűri díját elnyerő alkotást a színészek mellett rengeteg apróság és jellegzetesség hitelesíti, illetve tölti meg tartalommal – ezeknek köszönhető, hogy az Egyesült Államokon kívül élőknek is élvezetes lehet a film, a tükrében a nagyvilág is magára ismerhet.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés