Kritika

Amerikai párduc menni Afrika, csak minek? – Amerikába jöttem 2.

Három évtizeddel megkésett második rész egy kultklasszikushoz, ami sosem igényelte a folytatást? Az Amerikába jöttem 2. sajnos nem okoz meglepetést, és pont olyan fölösleges, mint amire számítanánk. Néhol kellemes, sokszor viszont fáradt nosztalgia és felszínes újító szándék keverékéből alkotott, moderáltan üdítő limonádé.

Az afrikai szavannák felett aranyalóan tűző napnál is világosabb, hogy 2021-ben, bő harminc évvel az első rész után, nem azért készült el az Amerikába jöttem 2. (Coming 2 America) mert a klasszikus vígjáték bármelyik alkotója úgy gondolta volna, hogy van még elmesélendő története az afrikai herceg amerikai kalandjairól. Nem is azért, mert egy, az első részen felnövő fekete filmes úgy gondolta, hogy a klasszikus feldolgozása a mai politikai/társadalmi viszonyok között is releváns lehet. Akeem herceg (mozik híján) az Amazon filmkínálatán keresztül történő visszatérésének alapvetően három oka van. A manapság már inkább csak takaréklángon égő, de továbbra is népszerű, a ’80-as évek kulturális termékeinek totális kizsigerelésén dolgozó nosztalgiahullám; Eddie Murphy szenzációs visszatéréseként ünnepelt meglepetéssikere, A nevem Dolemite; illetve a Fekete Párduc népszerűsége.

Az első kettőt gondolom nem kell magyarázni, ám a harmadikkal a kapcsolat talán nem olyan egyértelmű első blikkre. Nekünk az 1988-as Amerikába jöttem csupán egy humoros „partra vetetett hal” típusú vígjáték – Eddie Murphy egyik legjobbja. Szeretjük, de azt, hogy mitől volt formabontó, nem feltétlenül tűnik egyenesnek. Sőt, fehér emberként, felnőtt fejjel újranézve a filmet, egyes aspektusai a nem kis humorfaktoruk mellett is otromba sztereotípiának tűntek.

Csakhogy 1988-ban az Egyesült Államok fekete közönsége a számunkra karikatúraszerűen parodisztikus elemek miatt ölelte keblére a filmet. A borbélybolt, az excentrikus (és szexista) pap és a lepukkant környék mind-mind ismerős volt nekik a való életből. Arról nem is beszélve, hogy ez a közönség ritkán láthatott olyan filmet, ahol nem csak ráismerhetett a saját élete elemeire, de azokat nem is feltétlenül negatív színben festették le (mint például sok korábbi blaxploitation klasszikusban, amik gyakran romantizálták a bűnözést.) Az Amerikába jöttem egy nagy költségvetésű, klasszikus hollywoodi kiállású romantikus komédia, amiben szinte csak feketék szerepeltek. Ez pedig 1988-ban a fehér hollónál is ritkább volt.

De ami abszolút páratlan volt, az a romantizált, kolonizáció nélküli, színpompás és gazdag fekete-Afrika megjelenítése.

Az Amerikába jöttem Zamundája így mondhatni a Marvel filmekben látható Wakanda előképe. A Fekete Párduc az elmúlt évek messze egyik legsikeresebb hollywoodi filmje volt. Nem csak a kasszáknál, de az interneten is hangos siker volt. Kevés önálló szuperhősfilm körül alakult ki olyan heves pro-kontra diskurzus, mint erről (beleértve a hét Oscar-jelölését). Semmi különös nincs abban, hogy egy szuperhősfilm bemutatójára jelmezben érkeznek a rajongók. 2018-ban a Fekete Párduc premierjére többen az Amerikába jöttem királyi családjának maskarájában jelentek meg. Nem csoda, hogy bár már kicsivel korábban is előkerült a folytatás terve, annak megvalósítása igazán csak a Párduc színre lépése után indult be.

A kör így bezárult. Persze mindehhez kellett A nevem Dolemite is, aminek köszönhetően hosszú évek kétes filmjei után Murphy ismét eladható sztárrá vált. Nem meglepő, hogy az Amerikába jöttem 2. rendezői székébe is az amúgy tényleg frenetikus életrajzi filmet elkövető Craig Brewer ült.

Mindezzel pedig azért fontos tisztában lenni, hogy egyértelmű legyen, hogy milyen film is az Amerikába jöttem 2. Hiszen elnézve Amerika jelenlegi helyzetét, gondolhatnánk, hogy időszerű lehetne egy olyan film, amely az ottani fekete közösség problémáira reflektál, és igyekszik humorral oldani a társadalmi feszültségeket. Nos, ez nem egy film. Csupán egy

anyagi megfontolásból elkövetett, fáradt és nyomokban szórakoztató oroszlánbőr-lehúzás.

És, akkor gondolom most várná az olvasó, hogy a vitriolban jól megmártott klaviatúrámmal, mélyről jövő szitkozódások közepette szedem szét Craig Bewster filmjét. De nem fogom. Az Amerikába jöttem 2. nem tette tönkre a gyermekkorom. Nem is tudná, hiszen az első rész még mindig egészen szórakoztató (még, ha nem is annyira feszes, mint emlékeztem). Megvallom: ezt a a folytatást sem tudtam annyira utálni, mint amennyire számítottam rá. Persze nem is jó. De leginkább csak fáradt és fölösleges. Vagy, ahogy maguk a filmszereplői foglalják össze féltávon, amikor az amerikai mozi jelenlegi helyzetéről beszélnek: „egy régi film folytatása, ami senkit sem érdekel”. Bár felvetik, hogy vannak kivételek, csak kár, hogy ez a film nem tartozik közéjük.

Már maga az alapfelvetés is egy általános iskolai, ablak nélküli fiúöltöző izzadságszagától bűzlik.

A hamarosan trónra kerülő Akeem herceg (Eddie Murphy) a családi és az uralkodói életében is komoly dilemmákkal szembesül. Minden problémája látszólag egy tőről fakad: hogy nincsen fia (de van három lánya, akik közül az egyik szívesen lépne az örökébe). Szerencsére a királyi boszorkánymester közli vele: téved, mert bizony Amerikában él egy házasságon kívüli gyermeke (Jermaine Fowler). Igaz, hogy az eredeti filmben semmi utalás nem volt arra, hogy Akeem a későbbi feleségén/királynőjén kívül (Shari Headley szintén visszatér) bárki mással is összejött volna, de ezt egy gyors visszaemlékezéssel – a digitálisan megfiatalított Murphy-vel és Arsenio Hallal – gyorsan orvosolja a film. Akeem így visszamegy Amerikába, hogy megtalálja, és hazahozza a fattyút.

A film innentől kezdve pedig leginkább az első rész inverzeként funkcionál, amelyben a Queens-i srácnak kell megtanulni boldogulni az afrikai királyi családban. A fordított felállás nem a legrosszabb ötlet – leszámítva, hogy az első rész cselekményének roppant erőltetett kiegészítését – amivel egy folytatás előhozakodhat. Egy fokkal mindenképpen jobb, mint ha a film soft remake jelleggel arról szólna, hogy most Akeem fia megy Amerikába. Persze az, hogy a film játékidejének bő 85%-a egy mesebeli afrikai királyságban játszódik, sikeresen kikerüli azt, hogy a borbélyok pár pofátlanul profán, PC-bicskanyitogató poénján túl bármit is kelljen mondani a mai Amerikáról (és az ott élő feketékről).

Persze mondhatjuk azt, hogy egy vígjátéknak nem dolga a társadalomkritika, és azon csak röhögni kell! De ezzel nagyon lebecsüljük a műfajban lévő lehetőségeket. Főleg, mert az első rész előbb taglalt formabontó jellegén túl ott van példának a John Landis-Eddie Murphy páros korábbi vígjátéka, a Szerepcsere, amibe bőven belefért a kapitalizmus kritika is (de kortárs példaként emlegethető a szenzációs Bocs, hogy zavaromot is). Viszont tekintve, hogy az Amerikába jöttem 2. láthatóan tényleg csak röhögtetni akar, így talán nem is jogos neki felróni a komolyabb társadalmi reflexió hiányát. Főleg mert

ennél is nagyobb probléma, hogy habkönnyű vígjátéknak is gyengécske.

A kifordított cselekményből ugyanis nem futja többre az első rész felvizezett változatánál. A folytatás gyakorlatilag szóról-szóra átveszi (és csak minimálisan variálja) az alapfilm struktúráját, minden motivációját és végül tanulságát. Bár a fordított felállásból fakadó különbségek néha egészen mókásak az első részre tett utalások (például, hogy az új herceg mennyire másként reagál az afrikai ébresztésre, mint az abba beleunt Akeem) – amiből rengeteg van –, többsége határozottan enervált.

Kezdve onnantól, hogy egy ponton konkrét jeleneteket vágnak be a ’88-as filmből, odáig, hogy a legtöbb epizódszereplő (köztük Louie Anderson éttermi kisegítője) csak és kizárólag a kötelező jelenlét miatt került a filmbe. Ezzel a fajta fan service-szel meg az a baj, hogy így a film nem az önmaga jogán vicces, élvezetes, hanem csak az első rész nosztalgikus emléke miatt. Az Amerikába jöttem 2. sokkal harsányabb, mint az elődje (undorító poénokra azonban nem kell gondolni, hisz a folytatás már nem R-besorolású), de a harsányabb nem jelenti azt, hogy viccesebb. Csak lármásabb és erőltetettebb. Hiába meséli el szinte ugyanazt a történetet minden téren sokkal elnagyoltabb. Túl sok a karakter és az összes konfliktus szinte varázsütésre, egyik jelenetről a másikra oldódik meg. Ami pedig a modernizációt illeti, az nagyjából olyan, mint amikor az ikonikus mémen Steve Buscemi két gördeszkával és hátracsapott baseball sapkával próbál a gimnazisták között elvegyülni. Viszont van indokolatlanul sok zenei betét, és a néhol egészen olyan érzésünk lehet, mintha konkrétan egy Fekete párduc paródiát néznénk.

Azért néha felröhögtem.

Helyenként tud vicces lenni a film. A borbélyok, és a Szexuális csokoládé jelenetei mindig fergetegesek, az öregeknek ez jutalom játék, a fiatalok pedig a végére egészen szimpatikusak lesznek. Wesley Snipes pedig a Dolemite után ezt a showt is ellopja (több komikus Pengére van a világnak szüksége!). Minden bárgyú és kínos húzása ellenére sem csúszott sokkal rosszabbul, mint a mellé fogyasztott középszerű világos sör. Ám, ha az összképet nézem, akkor utóbbi még mindig markánsabb ízélménnyel szolgált. Így végül nem az a legnagyobb baj az Amerikába jöttem 2.-vel, hogy sokkal többet is csinálhatott volna, hanem, hogy amit csinál abban sem igazán jó.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés