Fókuszban Kritika

Amerikai Afrika – Fekete Párduc

A Marvel-univerzumtól már megszoktuk, hogy hoz egy bizonyos szintet: látványos akciók, izgalmas történet, elgondolkodtató tanulságok, ízig-vérig moziélmény, így a Fekete Párduc első önálló filmjénél is pont erre számítottunk… de sajnos hiába.

A Fekete Párduc felbukkanására a Marvel Cinematic Universön belül éppoly sokat kellett várni, mint eredetijére a képregények világában: már egy gondosan kiépített univerzumban kellett (volna) megtalálnia a helyét, ahol az elvárások bizony magasan vannak. Persze azt tudhattuk, hogy ez most kicsit más lesz, márcsak azért is, mert a megszokottakkal ellentétben nem egy afféle amerikai hőseposzt kapunk, hanem valami „egzotikus” kalandot, és ha valamit, az egzotikusságot végül sikerült is teljesítenie.

A történet egy afrikai apró ország, Wakanda királyának történetét mutatja be: T’Challa (Chadwick Boseman, akit a Amerika Kapitány – Polgárháborúban már megismerhettünk) apja halála után veszi át a trónt a királyságban, mely a kívülállók számára az egyik legelmaradottabb országnak tűnik, valójában azonban egy hihetetlenül fejlett térségről beszélhetünk az idegen eredetű vibrániumnak köszönhetően, aminek révén a mindenkori király emberfeletti képeségekkel is rendelkezik. Csakhogy az ebből fejlesztett technológiát rejtve tartják a külvilág elől, hogy megőrizzék birodalmuk szépségét és épségét.

Ez a rejtőzködés viszont egyre többekben okoz ellenérzéseket, hiszen a tudásuk és technológiájuk megosztásával rengeteg emberen tudnának segíteni, főként a szegénységben és elnyomásban élő feketéken. És el is érkeztünk az egyik problémához a Fekete Párduccal kapcsolatban. Mert ugyan jó az üzenet, miszerint az említett problémák ellen küzdeni kell, de a

Marvel filmektől ilyen nyílt politikai és társadalmi állásfoglalást még nem láttunk.

Ezzel még nem is lenne feltétlenül gond – hiszen magát a karaktert is a feketék polgárjogi küzdelmeinek köszönhetjük részben –, ha a film kidolgozott lenne, csakhogy helyette inkább olyan úgyis-mindenki-érti módon veti elénk a gondolatokat. Jó, persze, értjük, de azért egy kicsit illett volna árnyalni a karakterek átalakulásait, vagy árnyalni őket annyira, hogy a „főgonoszunk” ne csak egy ostoba, dühös kölyök legyen. Főként igaz ez annak tükrében, hogy ezek a képregényadaptációk már messze nem csak az amerikai közösségnek készülnek, ahol ezek még ma is mindennapos jelenségek.

De tegyük fel, hogy a társadalmi érzékenység hirtelen elönti a teljes magyar közönséget (igen, szorítkozzunk most csak a hazai nézőkre), és tökéletesen azonosulni tudnak a problémákkal. Hogyan tovább? Egyfelől megbabonázva fogják nézni, hogy a törzsi hagyományokhoz még a legnagyobb fejlettségben is ragaszkodó wakandaiak milyen szép rituálék közepette élik a mindennapjaikat; másfelől pedig értetlenkedve azt, hogy miért beszél minden modernebb fekete úgy, mint egy a vagánysági státuszért kétségbeesetten küzdő 13 éves kissrác. A kettő között sajnos nincs átmenet: feketeként vagy hagyománytisztelő egzotikum vagy, vagy pedig gettóban növekedett szabadságharcos. Az alkotók igazán csak az első miatt okolhatók, a második sajnos már a magyar szinkron hibája. Egyszerűen nem sikerül átadni azt a – feltételezem, hogy jó – nyelvezetet, amit a fiatalabb, „elnyugatiasodott” generációk képviselnek a filmben, helyette egy rém kínos bratyózás lengi be az egészet. De a lényeg, hogy

ha már a feketék jogaiért és jólétéért folyó küzdelmet mutatja be a film, illene az ilyen sztereotipizáláson túllépnie.

Mindezeken túl élvezhető-e a Fekete Párduc mint film? Hát, nehézkesen. Igen, vannak benne durván jól koreografált akciójelenetek, gyönyörű tájak, fantasztikus CGI, de legfőképpen csodaszép emberek. (És akkor itt most megint visszatérhetünk a fekete-problémához, ugyanis az elmúlt években egyre nagyobb hangot kap a néger nők és férfiak túlszexualizálása elleni küzdelem, amit ez a film csak akkor nem rúg fel, amikor éppen Martin Freemant vagy Andy Serkist mutatja.) Szóval látványnak jó, de sajnos unalmas.

A Fekete Párducot nem véletlenül hasonlítják sokan egy királydrámához, valóban erről van itt szó, csak sajnos nagyon hosszú játékidőre nagyon kevés tényleges fordulat vagy esemény jut, és míg a királydrámákban izgalommal követjük végig az egyes szereplők lelkiállapotának, gondolatainak változását, itt ebből vajmi kevés jut a nézőnek. A Marvel-filmekre jellemző humor még menthetné a helyzetet, csakhogy ezt is kispórolták belőle (valószínűleg a téma komolyságához nem illett volna), így tényleg alig marad valami, ami lendületet vihetne a közel két és fél órába.

Ha a Fekete Párduc lett volna az első film, amivel a Marvel nekilát a ma már gigászi filmes univerzumának kiépítésébe, bizony gyorsan a végére is ért volna a folyamatnak, mert ez a film csak ott maradhat talpon, ahol a nézők valóban társadalmilag érintettek, de globálisan nézve csak egy százszor elmesélt történet látványos, de unalmas új verziója. A rajongóknak viszont nem árt megnézni, mert ugye tudjuk jól, hogy „A Fekete Párduc még visszatér a Bosszúállók: Végtelen háborúban.”

Avatar

Wehli-Nardai Dorina

Wehli-Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film. nardaidorina@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..