Az olasz származású amerikai rendező, Abel Ferrara új filmjében, a Pasoliniban, egy mesterének állít emléket, az ő utolsó napjainak megidézésével.
Pier Paolo Pasolinit talán a fiatalabb filmszerető generációnak sem kell bemutatni, mert a nagyhatású, modern, olasz rendező még mindig helyet kap a köztudatban. Az általa képviselt társadalmi érzékenység és szabadelvűség egyetemes értéket jelent, provokációja kérdésfeltevésre, gondolkodásra ösztönözhet. Ahogy Ferrara a párizsi Cinémathèque-nek adott interjújában elmondja, azért csinálta ezt a filmet, hogy megértse, miért voltak olyan fontosak neki Pasolini filmjei.
Ez többé-kevésbé ki is vehető Ferrara filmjéből, viszont nem sikerült pasolinisra. Kétségtelen, hogy vannak szépségei: a Pasolini életét bemutató jelenetek, az anya környezetének meleg és barátságos színei, Róma külvárosának sivár hidegsége, Willem Dafoe kiváló alakítása. A színész meglepően hasonlít Pasolinira (ellenben a korabeli Ninetto Davolit játszó Riccardo Scamarcióval) és játéka kifogástalan, magabiztosan ölti magára a rendező dolgozó, fáradt, fiatal fiúkat csábító alakját.
A film különlegessége – vagy hibája, ki minek értékeli –, hogy bizonyos jelenetekben angolul, más jelenetekben olaszul beszélnek. Erre az ellentmondásra Ferrara felel a fenti interjúban, miszerint ő egy nyelvet beszél, az angolt, és neki Pasolini is mindig angolul élt. A költő, a regényíró, a rendező, mind fordításban szólt hozzá, de így is értette univerzális mondanivalóját. Ez az érvelés védhető, elfogadható, csak furcsán hat a nyelvi-kiejtésbeli egyveleg – főleg, hogy az eleje franciául kezdődik a Salò vágásakor. Viszont Willem Dafoe beszél olaszul, így az olasz fiúkkal töltött jelenetek egy árnyalattal valósághűbbek – ami nem feltétlen lenne kitétele egy jó filmnek, mégis fájdalmasan idézi fel az elhagyatott városszéli tájat, mint Fellini Cabiria éjszakáiban, melyen Pasolini is dolgozott.
Pasolini halálát úgy szeretné „felderíteni”, mint Pasolini a Mattei-ügyet, aki a „képzelete által” – kérdés, hogy szó szerint, vagy ironikusan értendő-e – akarta megmagyarázni utolsó, befejezetlen regényében, az Olajban (Petrolio) ezt a homályos hátterű, politikai szálakkal átszőtt halálesetet. Így rekonstruálta ezt a halált, ahogy ő sejtette. A gyilkossággal vádolt, akkor tizenéves éves fiúprostituálttal három másik, vele egyidős fiú is volt, akik közül ketten már öltek embert. Kemény életet élt, volt több a bírósági ügye is, követte a vágyait, melyek fiatal, külvárosi fiúkhoz hívták. Ferrara szerint ezért történhetett meg vele ez is, hogy nehezen kezelhető helyzetbe került, és ilyen vagy olyan okból agyonverték. Az amerikai rendező alapvetően elveti a politikai gyilkosság gondolatát.
Nagy filológiai munka áll a Pasolini mögött, levelezések (a rendező barátjának, Alberto Moravia írónak küldött levele), interjúk, regények feldolgozása, valamint az akkori politikai és irodalmi eseményeinek összefűzése – például Eugenio Montale költő Nobel-díja, aki helyett Pasolini szerint Sandro Penna érdemelte volna ki az elismerést. Ezért is lett a film első fele rendkívül sűrű, ha Pasolini életéről keveset tudunk, szinte követhetetlen, különösen akkor, amikor megelevenedik folyamatban lévő politikai regénye, az Olaj (Petrolio). viszont hogy ebből bármit értsünk háttérinformációkra lenne szükségünk. Jelszavakat idéz Pasolinitől, de nem fejt ki semmit, csak felidézi: „Megbotránkoztatni jog, botrányba keveredni öröm.” A narráció vége a művészetben. (Ezt tudtuk.) Aztán egy interjúban a fogyasztói társadalom ártalmasságáról beszél, és elítéli az ezzel járó akarást. Ez rendkívül fontos pont, mert tükröződik benne Pasolini különállása, hogy nem értik meg – egész életében minden oldalról támadták nézetei miatt.
Viszont Pasolini környezetének bemutatásakor szintén szükségünk van előismeretekre, hogy beazonosíthassuk őket. Szeretett és szerető édesanyját, Suzanna Pasolinit, Adriana Asti alakítja, Pasolini egy régi barátja, aki játszott A csalóban. A napi teendők és barátok között feltűnik köréből néhány barátja, mint Sandro Penna, vagy Laura Betti (Maria de Medeiros), aki épp egy Jancsó-film, a Magánbűnök, közerkölcsök forgatásáról tér vissza – és elmondja az olaszoknak, hogy táncolnak a „kommunisták”, ami elég vicces megjegyzés a maga leegyszerűsítő voltában.
Sajnos kevésbé sikerültek azok a jelenetek, melyekben Pasolini közvetlenül a halála előtt írt forgatókönyve kel életre, a Porno-Teo-Kolossal – à la Ferrara. Az általa előállított Pasolini-részletek nem idézik meg Pasolini saját filmjeit, teljesen más a képviláguk, hol sokkal nyersebb színekkel, hol sokkal elvontabb környezetben. Ebben, a neki szánt szerepben tűnik föl Ninetto Davolo, a filmek hírnöke-bolondja-angyala, itt a Porno-Teo-Kolossal Epifaniójaként. A játéka hihető és nagyban emlékeztet a Pasolininél kapott szerepeihez, viszont megjelenése idegen – elegáns és régimódi színházi embernek néz ki –, a vad, orgiát ábrázoló jelenetek is laposak.
Mit ad vissza Pasoliniből? Egy figurát, igen hihetőt, valós jelszavakat, melyek kissé lógnak a levegőben, gondolatébresztő dokumentumokat. Viszont mindezt a jót meggyöngíti a betétek, különösen a befejezetlen forgatókönyv filmre átültetett formája, ahol már nincs jelen Pasolini. Ferrara hiába igyekszik előhívni Epifanio alakját, akinek a szó etimológiája szerint az Isten, a rejtett bizonyosság megjelenését jelenti. Talál képeket, de nem fogja meg és nem adja vissza az alkotó szavakat, melyekről egy életinterjúban (L’Inédit de New York, 1969) beszél Pasolini. Összességében nem lehet elmenni Ferrara új filmje mellett, ugyanakkor hagy kívánnivalót maga után.
