Kritika

Elégia tortákkal – Amíg még nézhetjük

Vinay Shukla Amíg még nézhetjük című filmje egyszerre fojtogat és felráz. Az elementáris hatást pedig egy makacs és igaz ember harcának bemutatásával éri el.

Az objektivitás az egyik legnehezebben meghatározható fogalom. Nagyjából ugyanannyira, mint amennyire lehetetlen adekvát módon leírni egy (dokumentum)film valósághoz való viszonyát. Mióta világ a világ, és mióta (dokumentum)filmeket készítenek emberek. Csak sejteni lehet, hogy Vinay Shukla filmjének mely jelenetei megrendezettek (nagyon csekély lehet a számuk, ha van benne egyáltalán ilyen), és mely szcénáit és miképpen befolyásolta a – láthatóan – maroknyi stáb jelenléte. No, meg a valóság minden képzeletet felülmúlóan abszurd és ijesztő történései.

Nem véletlenül fogalmazok ilyen óvatos(kodó)an. Az Amíg még nézhetjük elsőre úgy hat, mint egy esetlegesen felvett, majd gyorsan összedobált, többször rejtett kamerás esztétikát is használó amatőrfilm. Ez a benyomásunk azonban néhány perc alatt semmivé lesz, és képről képre értjük meg az alkotói koncepciót.

A kihagyásos szerkezet, a fontos információk visszatartása pedig végig gyomorszorító bizonytalanságban tart minket.

Pont, mint egy háborúban. Vagy pont, mint mikor békeidőben vagyunk megfosztva a szabadságunktól. Pont, mint Indiában.

Ami a klasszikus hármas egységet illeti, az ottani aktuálpolitikában kevésbé jártas nézők számára csak a hely biztos: India. A történések pontos időpontja végig kimondatlan, de ha a film megtekintése előtt utánanézünk, megtudhatjuk, hogy 2019-ben járunk. A tulajdonképpeni cselekményt egy független televíziós újságíró, Ravish Kumar nyomasztó hétköznapjaiból kiragadott pillanatképek adják. Drámai ereje pedig elsődlegesen azok szoros egymásutániságában rejlik. Amitől Kumar napjai nyomasztóak, az Shukla filmjének valódi belső lényege. A 4-5 évvel ezelőtti (és persze mai) India egyik sajnálatos jellemzője a sajtószabadság szinte teljes felszámolása Narendra Modi miniszterelnök és kormánya által. „Főhősünk” az NDTV India nevű televíziós csatorna szerkesztő-műsorvezetője, később stúdióvezetője, majd igazgatója, egyszóval arca, szíve-lelke. A médium első frontvonalában naponta szembe kell néznie a megfélemlítéssel, a fenyegetésekkel, a kormányzat alattomos, jogszerű eljárások mögé bújtatott intézkedéseivel. Modi és apparátusa

módszeresen építi le, szalámizza fel azon kevés csatornát, amely objektív igyekszik maradni,

netán kritikát fogalmaz meg a vezetés döntéseivel, ideológiájával szemben. De Kumar és egyre fogyatkozó csapata a végsőkig, és még azon túl is kitart. A profetikus vonásokkal bíró makacs vezető vértelen szabadságharcával saját épségén túl családja biztonságát is kockáztatja.

Mi, nézők Kumar szemszögéből kísérhetjük figyelemmel az NDTV kormányzati szervek általi megsemmisítését – elemi erővel megjelenítve. Miközben a tévés lelkiismeretesen és magas színvonalon végzi napi munkáját, a (sajtó)szabadságért folytatott harcában egy egyre magányosabb partizán benyomását kelti. Elemző műsoraiban fontos problémákra próbál rámutatni, míg odakint mindennaposak a terrorcselekmények és a lincselések. Shukla alkotása

párhuzamba állítja az indiai nemzet irtózatos belső feszültségét és vesztébe rohanását a főszereplő és csapata ellehetetlenítésének tragédiájával.

Kumarék kálváriája egy töredékes szerkezetű, térben is időben is bakugrásokkal operáló epizódfüzér, mely mindenféle hatásvadászat nélkül éri el, hogy a szenvedő félhez hasonló klausztrofób érzelmi és lelkiállapotba kerüljünk. Ravish Kumart a kívülről rázúduló gyűlöletcunami és a folyamatosan „fogyó levegő” mellett még egy folyamat nyomasztja: csapatának belső szétesése. A bajban az ember körül törvényszerűen eltűnnek a korábban hű társak is. Az NDTV-nél kedves szokás, hogy mikor egy kolléga elköszön a kollektívától, közös tortaevéssel, látszólag vidám beszélgetéssel teszik egymásnak könnyebbé, vidámabbá az elválást. Shukla filmjében egy idő után csak úgy sorjáznak a tortázások rövid jelenetei.

A sütiszeletek egyre bágyadtabban hullanak a papírtányérokra, végül pedig, a vezető producer felmondásakor már csak használaton kívüli írólapokon landolnak.

És már villa nélkül fogyasztják el őket. Számos megindító és torokszorító momentumot citálhatnék még ebből a – dokumentumfilm létére – szikár drámából, de egyet még mindenképpen felidézek. Az egyik leglíraibb jelenetben Kumar egy telefonnal felvett videót néz, melyben kislánya éppen szolmizál, és arra tanítja őt, hogy ahhoz, hogy szépen énekelhessen, először fel kell készíteni a hangját. Tűpontos és csodaszép allúzió arra, mely főszereplőnk elveszettségét, tanácstalanságát jelzi. Azét, aki nem találja a hangját, nem tudja, hogyan tovább. Ezekkel és ehhez hasonló pillanatokkal Shukla eléri a bravúrt, hogy filmje rögrealista elemek, eszközök használatával megrázó költészetet teremt a vásznon.

A mai India valósága pedig, melyből fenti rögrealizmus eredeztethető, helyenként a legvadabb szürrealizmust is felülmúlja. A Narendra Modi által vezetett országra sok-sok éve jellemző a kettészakítottság, egyenlőtlen eloszlásban, hiszen a kormány „hivatalos” szócsövei a másként gondolkodókat vagy kritikát megfogalmazókat, ahogy Kumar meg is fogalmazza: „eleinte Pakisztán-pártiaknak bélyegezték”, mely egyúttal a hindu-iszlám ellentét szítását és fenntartását is jelenti.

A felülről kreált álproblémák természetesen a valódi gondok elfedésére szolgálnak.

Megint csak Kumar egyik filmbéli monológjából idézve: „A nacionalizmus édes illata elnyomja a valóság keserű bűzét.” A nyomor, a szeméthegyek, az elképesztő mértékű munkanélküliség – hogy csak néhányat említsünk – nem tartozik a kormányzati hírcsatornák kedvenc témái közé.

A film elkészültének évében – néhány méregerős képkockán fel is idézik az alkotók – Pakisztán és India konfliktusa a háború kitörésével fenyegetett. Történt ugyanis, hogy Pulwama körzetében, Dzammu és Kasmír indiai fennhatóság alá tartozó oldalán egy öngyilkos terrortámadás zajlott le. Pakisztán ekkor ezt elítélte, de egy pakisztáni székhellyel rendelkező terroristacsoport, a Jaish-e-Mohammed elismerte a támadást, amire válaszként India légicsapásokat hajtott végre a csoport balakoti létesítménye ellen. A művelet során a pakisztáni légierő lelőtt egy indiai vadászgépet, a pilótát pedig elfogták, de a pilóta elengedésével enyhült a konfliktus. A balakoti hadművelet után Modi miniszterelnök népszerűbb, mint valaha. A keménykezű vezető újraválasztása után szinte rögtön folytatódik az NDTV elleni propagandahadjárat. A tévé két vezetőjét, Prannoy Royt és Rdhika Royt letartóztatják, majd a gazdasági szankciók miatt a tévé épülete egy teljes emeletet elveszít. Beszédes és szívszaggató pillanatképeket látunk a bontási munkálatokról.

A szabadság egyik utolsó bástyája, mint valami málló viskó…

Ám a szakma válasza szinte minden addigi csapást elfeledtet Kumarral: Ramon Magsaysay-díjat kap. Ez Indiában az újságírók egyik legmagasabb szakmai és erkölcsi elismerése. Ahogy a film a laudációból egy megható jelenetben idéz: „Bátran kiáll az igazságért, a méltóságért és a függetlenségért, és meggyőződése, hogy tiszteletet parancsoló hangot kell adnia az elnyomottaknak.”

Az NDTV azóta is létezik, és folytatja harcát, még ha Kumar filmbéli – és egyben valós – csatáját el is veszítette a hatalommal szemben. A filmből ugyan ez már nem derül ki, de Ravish Kumar ma erősebb hanggal és nagyobb táborral bír, mint valaha. Választott műfaja földrajzi és intézményes kötöttségeit elhagyta: a YouTube-on érhetőek el az általa készített riportok, beszélgetések. A saját szabadságát tehát kiharcolta, és szabadon küzdhet a saját igazáért, ezáltal pedig az indiaiak igazáért, az elnyomottak igazáért.

Vinay Shukla alkotása jóval több, mint a szabadság (egyetemes) deficitjének egy újabb hiteles és megrázó látlelete. Az Amíg még nézhetjük összes erénye világunk legnagyobb tragédiájára, az emberi hataloméhség és hatalomittasság úton-útfélen fellelhető szörnyű következményeire mutat rá.

Az Amíg még nézhetjük a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál programjában versenyez 2024. január 27. és február 4. között. Ez a fesztivál nyitófilmje.

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com