Kritika

Bosszantó céltalanság – Amszterdam

A harmincas évek Amerikájában játszódik David O. Russell új filmje, az Amszterdam, amelyben történet híján a sztárgárda is csak bohém túlzásokra képes.

Ha összegyűjtjük Hollywood legnagyobb sztárjait, visszarepítjük őket az 1933-as év New Yorkjába és megcsapjuk a krimitörténetet egy jó nagy adag bohókás humorral, akkor egy jó filmet kapunk… Nem! David O. Russell bebizonyította, hogy lehet ugyan keverni a csokoládét a rántott hússal, de nem esik majd jól. Az Amszterdam olyan, mintha a rendező-írónak minden jelenet után támadt volna egy jobb ötlete, de elfelejtette volna, hogy ezeket illene összekötnie valahogy.

Pedig David O. Russell nem először kever ellentétes elemeket. Pályája kezdetén vígjátékokat, majd az öbölháború felé szatirikus éllel forduló Sivatagi cápákat rendezte. Az abszolút sikert számára a 2010-ben megjelent A harcos hozta el és hét jelölésből kettőt Oscarra is váltott. A filmmel Russell megmutatta, legnagyobb érdeme, hogy színészeiből kihozza a maximumot. Bár a cselekmény nem formabontó, csupán „egyszerű” sportfilm, a rakás nagyszerű művész játéka mégis kiemeli a tömegből. Ezen a vonalon halad tovább a Napos oldal is, ami kicsit melodráma, kicsit komédia, de kerek egész.

Amszterdam-Rami-Malek-Anya-Taylor-Joy-Margot-Robbie

Következő filmjéről, az Amerikai botrányról ugyanez már nem mondható el. A csodálatos sztárgárda megvan, és döbbenetes módon 10 Oscarra is jelölték a filmet – de egyet sem kapott. Az Amerikai botrányban már a kosztüm elveszi a figyelmet a színészekről (a nők dekoltázsa alhasig ér), a dialógusok nagy része pedig improvizált. A film el akar mondani egy történetet, de elgáncsolja magát a történetmesélés terén. Ezután a Joy már nem is áltat senkit. Egy film a világ legerősebb nőjéről, családjáról, minden idők legjobb felmosórongyáról és üzletről. Sok mindenről, de semmiről sem igazán. A történetet megakasztó és zavaró kihagyásokkal, dramaturgiai bukkanókkal

a Joy csalódást okoz. Ezt a sort pedig az Amszterdam nem rúgja fel, hanem folytatja.

A film egyik főhőse Burt Berendsen (Christian Bale), az első világháborúban félszeművé vált bohókás orvos. Hivatása szerint segít régi katonabajtársai egészségügyi gondjain és különböző fájdalomcsillapítókkal kísérletezik saját magán. Őt keresi fel Harold Woodman (John David Washington), aki arra kéri, boncolja fel régi ezredük tábornokát, aki gyanús hirtelenséggel hunyt el. A boncolás (Zoe Saldana közreműködésével) bebizonyítja, tényleg idegenkezűség áll fenn. A két barátot viszont hamar megvádolják gyilkossággal, amikor Liz Meekins (Taylor Swift) előttük zuhan egy autó kereke alá – igaz, az eltorzított Timothy Olyphant keze által.

Amszterdam-Robert-De-Niro

Kaotikus felvezetés, ahova ki-be lépkednek a nagyobbnál nagyobb nevek és még csak a film első húsz percében járunk. Kiderül, hogy évekkel korábban a párost Valerie (Margot Robbie) is kiegészítette Amszterdamban, ahol szabados életmódot folytatva éltek többek között a dada művészetéért. Amerikában (ahol nem lehet egymásé egy fehér nő és egy fekete férfi) a szálak újra összefutnak egy óriási összeesküvésben, amit a három barátnak kell lelepleznie. Belép a képbe még egy titokzatos milliomos és felesége (Rami Malek és Anya Taylor-Joy) és Robert De Niro sem maradhatott ki, aki Gil Dillenbeck tábornokot alakítja.

És az egész nem tart sehova!

Az Amszterdam castingja mesés, de a példás stáblista előtt vártunk volna valami történetet is. Van itt krimi, romantikus szál, hommage a dadaizmus előtt, de mindegyik új séma piócaként telepszik az előzőre, fikarcnyit sem szolgálva a cselekményt. Maga az összeesküvés szála pedig a történelem egyik legnagyobb bűnét használja fel és süllyeszti le Hollywood felületességének szintjére. A film vegyíti a valós és a fiktív elemeket, a ’33-as puccskísérlet Roosevelt eltávolítására tényleg megtörtént. A feltörekvő európai fasizmust csodálók egy diktátort akartak elnök helyett. Viszont Russell nem tudta eldönteni, komolytalan vagy tiszteletteljes módon közelítsen a témához és ebből pontosan látszik, mi hiányzik ebből a filmből. Nem a diktatúra működésének és felállításának veszélyességét kutatja, hanem felhasználja a fasizmust saját szórakoztató céljára.

Hitler portréja és Mussolini kézmozdulatai mémekké váltak, az Amszterdam pedig örömmel használja a klisét annak belső érvényessége nélkül.

Viccelni mindennel lehet, meg is teszik, de bagatellé tenni azt, aminek veszélye valójában egyre fenyegetőbb, hiba. Egyértelmű, hogy milyen társadalmi célja volt David O. Russellnek, hiszen a történelem megismétlődése a filmben is visszatérő gondolat. A vészharang valódi kongatása helyett viszont hiteltelenné válik a film ezen eleme is. Ugyanígy a Nagy Háború emléke is visszás. A film legtöbb szereplője veterán, akik testükön viselik a modern világ addigi legnagyobb sokkjának jeleit. Azonban az Amszterdam az első világháború sebeit és traumáit is csak azért mutatja meg (a gore eszközével), hogy mélyítse önmagát, de az eredmény épp az ellenkezője lesz. Az explicit műtétek, boncolások, csonkítások szintén nem találják helyüket a film szövetében. Újabb elemet adhatunk a semmiben lebegő szekvenciák listájához, amiket nem köt össze a film címén kívül semmi.

A tartalmi problémákon túl az Amszterdam formáját tekintve sem mestermű.

A film dialógusait mintha egy általános iskolai drámaszakkör eszközeivel írták volna. Minden szereplő azt és csakis azt mondja, amit érez vagy gondol. A filmben a párbeszédnek leginkább a direktségtől kell tartózkodnia, hiszen nincs annál hiteltelenebb, mikor nincs a mondatoknak mögöttes tartalma. Az Amszterdam szándékosan hágja át ezt a szabályt – hiszen a hiba lehetősége fel sem merül a több mint kétórás játékidőn át tartó folyamatos szövegelésnél. Elsőre vicces, egy karakter visszatérő poénjaként még elfogadható lenne, de a játékidő teljes ideje alatt fárasztó és ostoba. Holott a színészek képességein semmi sem múlott. Margot Robbie zseniális, Christian Bale az ízlésesség határán táncolva túljátssza karakterét, John David Washington laza, mint eddig mindig. A mellékszereplők többsége is láthatóan élvezi a karakterét – talán Zoe Saldana az egyetlen, aki csalódást okoz. A legjobb szereplő mindannyiuk közül mégis Mike Myers. Michael Shannonnal alkotott titkosügynök-ornitológus párosuk szintúgy nem szolgálja a film egészét, de Myers minden megszólalása arany.

A valóban pazar kosztümök ebben a filmben is átveszik a színészek szerepét, de a díszlet már távolról sem monumentális. 1933 New Yorkja még soha nem volt ennyire középszerű, a megépített díszletet pedig illúzióromboló CGI keretezi. Úgy tűnik, David O. Russell ilyenné tette saját filmjeit: valóban tehetséges emberek kidolgozott sminkben és ruházatban, a többi pedig marad elnagyolt. Amit mondanak, nem igazán fontos, így lehet ismétlődő is – és mennyi felesleges ismétlést hallunk! Történet van, de mellékes, így elférnek benne ellipszisek, lyukak – kérdés, hogy a rendezőn kívül ezt más képes-e befejezettnek tekinteni.

A fő probléma, hogy az Amszterdam nem filmszerű. Hiányzik belőle a történet egysége, ami alá lehetett volna rendelni akár az egymással ellentétes darabkákat is. Még gondolati füzérnek sem nevezhető, holott elhangzik benne néhány megszívlelendő mondat („a szeretet választás kérdése, nem a szükségé”). Elemeiben még akár működhetne is, de filmként kudarcot vall. Túl felületes, hogy maradandóvá váljon, túl széttartó, hogy szórakoztató legyen.

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!