Kritika

A szilaj rajzceruza mesél – Trópusi vírus

A Trópusi vírus kedves, néha nyers, szinte már gyermeki ártatlansággal mutatja be Paola, egy ecuadori-kolumbiai lány coming-of-age történetét.

Az animációs világ rengeteg felnőtteknek szóló tartalommal szolgál, de ezek csekély publicitásnak örvendenek. Ilyen történet a Trópusi vírus, a Power Paola művésznevű Paola Gaviria művének adaptációja is. Az azonos néven 2011-ben megjelent képregényt több mint ötezer egyedi rajz alapján vitték mozivászonra Santiago Caicedo rendezésében: a kétdimenziós, fekete-fehér, egészen gyermekrajzszerű karaktereket gazdagon és részletesen megrajzolt környezetbe helyezték; a táj a képzelet szabadságával szövődik, alakul, formálódik; nem követi a természetes, filmekből ismert képalkotási narratívát, a történetet valahogy mégis élőbbé teszi.

A Lady Bird óta sejteni lehet, hogy nem feltétlenül szükséges hatalmas életigazságokat tenni egy coming-of-age történetbe. Mivel mindenki megteszi a gyerekkorból felnőtté válás göröngyös útját, szinte

bárki történetével együtt lehet érezni.

Paola saját történetét a fogantatástól kezdi, amely már önmagában egy érdekes esemény, hiszen anyja sterilizáltatta magát, ezért ez nem lett volna lehetséges: ennek következtében a terhességét többek között trópusi vírusfertőzésnek is diagnosztizálják – innen a cím is. Jellemző módon azonban Paola ennek később nem tulajdonít nagy jelentőséget, tehát maga a tény nem válik megváltó-szimbólummá, csak érdekesség marad.

A lány két nővére, pap apja és a jóslás tehetségével megáldott anyja mellett cseperedik; az események néha lassan, néha gyorsan követik egymást. A különböző korszakok közötti változásoknak a jelentőségéről semmi sem derül ki, néha szinte észre sem vesszük, hogy négy-öt év eltelt. A mesélés hektikus, közelebb áll ahhoz, amit az emberek a beszélt nyelvben használnak.

A történet Ecuador és Kolumbia különböző városaiban játszódik. A családot nem érik ugyan hatalmas traumák, mégis izgalmas másfél órára lehet számítani: valójában az is érdekessé teszi a történetet, hogy egy olyan világba cseppenünk, amellyel – és itt a magam nevében beszélek – leginkább a drogkartellekről és bandaháborúkról szóló filmekben találkozunk. Dél-Amerikáról legtöbbször a nyomor, a veszély, a nehéz sorsok jutnak eszembe, így nem mondhatnám, hogy valaha is hallottam az ott folyó élet hétköznapi unalmáról. Márpedig, nyilván, ott is végig lehet egy normális életet élni. (Bár Paola is találkozik bandaháborúval néhány képkocka erejéig, de ez egy megváltoztathatatlan ténynél nem lesz több. Annyit megtanul, hogy többet nem megy arra a helyre.)

Paola nem akarja megváltani a világot, sem jobbá tenni, csak értelmet akar találni saját életének, ahogyan minden más kamaszodó lány. Ahogy felnő, a film alatt úgy helyeződik át a hangsúly a családon belüli eseményekről az iskolai és a magánéletében lévő változásokra, ahogyan ez egy kamasznál természetes.

A Trópusi vírus vizuális világa magával ragadó. Felismerhetők benne a képregényszerű beállítások; leginkább olyan, mint egy végtelen papírlapra író, megállíthatatlan filctoll kaján hancúrozása: mint amikor a gyermek megunja, hogy csak a kis körbe határolt lapra rajzoljon, és elkezd a falra, padlóra, bútorokra rajzolni, mert nem tud határt szabni a képzeletének. Power Paola egyedi képi világa nem fogható semmihez, amit eddig képernyőn láttam.

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com