A Morten kapitány és a pókkirálynő alaposan feladja a leckék a stop-motion filmek rajongóinak. Minden egyes gonddal elkészített képkocka mögött tátong az üresség.
Könnyű tisztelni egy animációs filmet. A befektetett munka értékelése egyáltalán nem eshet nehezünkre, hiszen minden képkockán látszanak a végigdolgozott órák, mely során a semmiből állítottak elő komplett világokat. A stop-motion technikára – csakúgy, mint a kézzel rajzolt filmekre – különösen igaz, mert az egyes figurákon, a környezet kidolgozásán annyit pepecselnek, hogy évekig is eltarthat, mire elkészül egy produkció. A Laika Studios (Kubo és a varázshúrok, Doboztrollok) vagy a gyurmafilmjeikkel népszerűséget és Oscar-díjakat szerző brit Aardman (Wallace és Gromit, Ősember) például szívügyének tartja ezt a technikát. Mindig öröm látni a filmjeiket, mert ha a történetre esetleg nem is helyeznek akkora hangsúlyt, a látvány és a szív, amellyel készült, lepattannak a vászonról.
Azonban nem csak ezek a nagynak mondott stúdiók lépnek a stop-motion piacára. Független produkciók is próbálkoznak a technikával, mely rengeteg türelmet és nagyfokú igényességet követel a készítőktől. Nem lehet elnagyolni, mert a nézőt abba az illúzióba kell ringatni, hogy a képen hús-vér szereplőket látunk és nem polcra való csecsebecséket és gyurmaembereket. Itt érkeztünk el filmünkhöz, a Morten kapitány és a pókkirálynőhöz, melyen bár
látszik az igyekezet, még többre lett volna szükség.
Egy egészen szokatlan észt-ír koprodukcióval van dolgunk, melynek kellős közepén egy hajóskapitány fia, Morten áll. A szertelen tízéves a számára idolt képező apja nyomdokaiba kíván lépni, így nem meglepő, hogy szabadidejében is játékhajóval játszadozik. Nem is akármilyennel: olyat, amit ő épített felvigyázói, Annabelle és Felix kávézójának különböző alkatrészeiből. Apja a nyílt vizeken hajózik, míg ő a két ellenszenves „gyám” kezei között ragadt, akik balettozásra kényszerítik: maga a pokol egy gyerek számára.
Ez az alapszituáció azonban kevés egy meséhez: szükség van egy fantasy elemhez, amit egy utcai varázsló biztosít. Az olasz bűvész zsugorító csodaeszköze Mortent kapja puskavégre, így a fiú bogárméretűre zsugorodik. Ha még nem lenne elég baj, szembe kell szállnia a kicsiny életét megnyomorító pókkirálynővel is.
Új helyzetét tekintve kedves kis modellhajója a vágyott vízi kalandok megtestesítője lehet, kisléte pedig egyben modellezi jelenlegi élethelyzetét. A bogarak világa ugyanis pontos mása megszokott világának: ugyanazokkal a karakterekkel él át egy metaforikus erejű kalandot.
A mese során a gyereknek fel kell nőnie az elnyomó felnőttek ellen – ehhez pedig picivé kell zsugorodnia ironikus módon.
A pókkirálynő és kvártélya konkrét mása a Mortent körülvevő miliőnek, ám ezt nem táplálja semmiféle indoklás. A készítők feltehetően a gyerekkori perspektívákat akarták bemutatni, amikor egy kisfiú világa csupán az általa ismert pár emberig és a falu végéig tart. Ez azonban még szűkebbé változik a Drágám, a kölykök összementek! fordulat után, és kezdi értelmét veszteni a koncepció, mert rémesen tálalják.
Ha egy mese főszereplőjével képtelenek vagyunk azonosulni, akkor lényegében megbukott a történet. Mortennek semmi karaktere nincs, mert ráaggatták a tipikus gyerekfőhős kliséket: a szeleburdiságon át a hangos, véget nem érő nyavalygásig mindet. Folyamatosan azt demonstrálja, hogy ő egy kapitány, megállás nélkül nyomatja a matrózszövegeket, de közben karakterként semmi változást nem tapasztalunk nála, csak azt, hogy a végére kedvesebb lesz egy lánnyal.
Nehéz is hiteles karaktereket építeni, amikor az animáció kidolgozatlansága miatt kifejezéstelenek a figurák. Ránézel ezekre az arcokra és nem látsz semmit: csak elnagyolt fejeket, de semmi életet. Az 1989-es Wallace és Gromit köröket ver a Mortenre, és ez nem csak az Aardman stúdió zsenialitását dicséri, hanem jelen filmünk többnyire béna kivitelezését is minősíti.
A legrosszabb pedig, amikor megszólalnak ezek a szereplők. Hiába szolgáltatják olyan színészek a hangjukat, mint Ciarán Hinds vagy Brendan Gleeson, a karakterek mérhetetlenül egydimenziósak és idegesítők – élen a két IQ-betyár kadéttal, akik egyedül, egy kipárnázott szobában is elrontanának bármit.
Hiányzik a Morten kapitány és a pókkirálynőből az igazi kreativitás, de legfőképpen az odaadó szeretet, mellyel a legjobb stop-motion animációk készülnek. Még akkor is, ha a készítők tényleg törekedtek egy igényes produkcióra, ez az unalmas mese megbukik egy fontos korcsoportnál: a gyerekek biztos nem ragadnak majd a pókkirálynő hálójába.
