Fókuszban Kritika

Az individuum és a közösségi ritmus – Anima

A Netflix égisze alatt készített Anima című 15 perces zenés kisfilmben Paul Thomas Anderson a pihenőpályán lévő Radiohead frontemberével, Thom Yorkkal karöltve a személyes szinten megvalósítható boldogság egy parafrázisát mondja el.

Az individuum és társadalom céljai tradicionálisan számos ponton állhatnak szemben. Mind Paul Thomas Anderson, mind Thom York munkái pedig jellemzően fókuszálnak a témakörre. York az örök kívülálló, Anderson a hétköznapok kívülállóinak elkötelezett krónikása.

Az egymásra találás előre borítékolható volt, és már több fejezetet számlál.

Legújabb közös rövidfilmjük ott kezdődik, ahol a 2016-os Daydreaming című klip véget ért. York ott zaklatottan bolyongott élete labirintusában, végül fáradtan lepihent aludni. Az Anima mintha a lehunyt szemhéjak vetítővásznán peregne, egy cocteau-i álom képkockáit láthatják a nézők, ahol az asszimetrikus arcú, zilált ruházatú főhősnek már konkrét célja van, – álom ez is, de másfajta.

Formai megoldásaiban is láthatók az Orfeuszra rímelő betétek. York utazása során néha mintha vízben rohanna, máskor – a fizika törvényeit meghazudtolóan – függőleges falakon ugrál felfelé vagy hirtelen felgyorsulva fut, természetellenesen szaggatott ütemben. (Damien Jalet koreográfussal York a Suspiria munkálatai során korábban már dolgozott együtt.)

Miközben a főhőshöz a Daydreaming után az Animában elért a külvilág is, ám ez nem jelenti a magány  felszámolását.

A film kezdetén York a fiktív prágai, közösségi ütemre mozgó utazó közönség része. Az arctalan tömeg egy szürke arca, aki elvéti a ritmust, és észreveszi, hogy van más is a metrókocsiban, aki elrontja.

A lány (Dajana Roncione) – a film címe, Anima (lélek) őt jelöli –, akinek  a ruhája is kicsit kilóg a tömegből, otthagyja a táskáját a kocsiban. York elhatározza, hogy utána viszi. Tulajdonképpen ezzel le is írtam a cselekmény alapját, de egy rövidfilmhez pont ennyi kell. A kvázi orfeuszi utazás során a lány és York közötti távolságot a közös ritmusra mozgó világ nehezíti meg. Kaffkai helyzetek követik egymást. Hirtelen minden összeesküszik a főhős ellen. Miközben a képeket átitatja a Yorkot körbelengő filozofáló melankólia.

A forgóajtón neki át kell ugrania, valaki közben magával viszi a táskát is, a közösség pedig egyre határozottabban próbálja rábírni, hogy vegye fel ismét az alapritmust. York azonban nem csügged, megtalálja a lányt, ami egyben ismét összhangot teremt a külvilággal is.

Andersonnak eddig összesen 17 klip fűződik a nevéhez, ami alapján jól látszik, hogy kötődik szerzőkhöz, mint ahogy az is, hogy  a zenés videók szervesen kötődnek a markáns szerzői életműhöz. A hangsúly – a műfajnál adja magát – itt határozottan az atmoszférateremtésen van, miközben kísérletezik is a műfaji keretekkel.

Rendszerint ugyanannak az előadónak több klipet is készít. Az utóbbi időben a Radiohead mellett a Haim nevű formáció neve tűnik fel a menetrendjében. A Radiohead részére a Daydreaming és az Anima között a Present Tense és a The Numbers című klipeket rendezte Anderson, amik naturális, egyszerű eszköztárukkal eltérnek azok álomszerű világaitól, ahol Andersonnnak formailag tágabb terepe nyílt. York bolyong, fut, mászik, ugrál, a levegő néha sűrű masszaként lassítja, de végül az Anima végén is megpihen. Boldogabban, mint korábban a Daydreaming záró képsorain.

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann az ELTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve történelem szakon. Érdekli a marketing és a reklám világa, specializációja a horror és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. mlinarikmariann@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..