A női John Wick egy csavaros kémfilmben: az Anna egészen szórakoztató ahhoz képest, hogy a hanyatló Luc Besson rendezte.
Törékeny, nagyon szép lány, rejtett belső erővel és végtelen makacssággal megverve, amint kelletlenül átküzdi magát az önző férfiak dominálta világon, pedig csak önállóságra és szabadságra vágyik: hányszor rendezte meg ezt a sztorit Luc Besson?
Az őzike szemű Nikitának ultimátumot adnak és bérgyilkossá képzik (Nikita, 1990). Mathilda egyszerű szomszéd kislányból válik gyilkostanonccá (Leon, a profi, 1994). Jeanne d’Arc parasztlányból lesz hadvezér (Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz, 1999). Lucy átlagos butacsaj, akinek beadnak egy csodaszérumot (Lucy, 2014). Egyedül Leeloo lóg ki a sorból, aki eredeténél fogva emberfeletti lény, de még ő is masszív kulturális hátrányból indul a sztori elején (Az ötödik elem, 1997).
Anna ezúttal hétköznapi moszkvai lányból lesz jó-rossz döntések és főleg az erős kényszer hatására KGB-titkosügynök. A moszkvai drogos alvilágból a párizsi szupermodell létig vezetik az intrikák és közben öl és öl, és igyekszik kiszabadulni a köré fonódó láthatatlan hálókból, ahogy valamennyi felsorolt főhős társa is.
Anna
minden lucbessoni vonást magán visel.
Modell, karcsú, szőke, szépséges; teljesen érzelemmentes gyilkos; egyetlen vágya a szabadság. Fogalmunk sincs, hogy az ördögbe képes negyven kilójával halomra verni a mázsa fölötti ruszki maffiózók tömegeit, de olyan tekintettel veti magát a küzdelembe, hogy elhisszük. Sasha Luss orosz szupermodell, Besson felfedezettje ugyanezzel a szenvtelen hatékonysággal kiborgot is játszhatna, és remekül állna neki.
Mégis: ezzel a sokadszorra feldolgozott alapsztorival Besson képes egy sokkal jobb filmet leszállítani, mint amilyen az utolsó próbálkozása, a Lucy volt.
Az Anna ugyanis képes meglepetéseket okozni.
Mind szemtelen időkezelésével, ami játszik a néző türelmével és többször is megnevettette a hitetlenkedő közönséget a sajtóvetítésen; mind helyenként virtuóz vágásával, ami roppant kreatívan képes a bérgyilkos Anna hangulatát és emberfölötti hatékonyságát érzékeltetni; mind pedig azzal az egy-két komolyabb akciójelenettel, ami Annának kijutott.
Az egyik ilyen jelenet – „Magányos Szupermodell Anna vs. Öltönyös Moszkvai Testőrhadsereg” – akár a John Wickből is származhatna: koreográfiája, díszletezése, brutalitása, balett jellege… És te is tudod, hogy már
egyetlen John Wick-akciójelenetért is érdemes moziban megnézni bármilyen filmet.
Eleinte még a sztori is meglephet. Luc Besson komolyabban veszi a történetet, mint a primitív Lucy esetében (vagy legalábbis az időugrások révén képes ezt a benyomást kelteni, ami a néző számára végeredményben ugyanaz). Csak hát – a kémfilmek alaposan bejáratott zsánerében nem Besson fog új utat találni; a játékidő második felére már gyengülnek a csavarok és igazán könnyűvé válik fejben kioldani őket.
Ami azért baj, mert az Anna végére nem is marad semmi más, csak a sztori: az akció, az izgalom, a brutalitás okozta meglepetés, a képi kreativitás abbamarad a film kétharmadára. És ha visszanézel onnan: a virtuóz vágás voltaképpen egy-két alkalomra korlátozódott; az időkezelés egyre kiszámíthatóbb; a legutolsó komoly akció félórája történt…
De az Anna még így is évek óta Luc Besson legszórakoztatóbb műve. Külön élvezet figyelni benne Anna átalakulásait, százféle haj- és öltözködési stílusát; csakúgy, mint Helen Mirrent, aki ezúttal egy dermesztő szörnyetegből kibukkanó mégis-emberi lényt alakít szokásos, csodálatos érzékenységével eljátszva.
https://www.youtube.com/watch?v=eoPdTU-M9CQ
Egyedi stílussal, magabiztos szemtelenséggel kivitelezett film az Anna; a rendezőt nem lehet összetéveszteni senki mással. A stílus és az apró, szikrázó meglepetések miatt egy hajszállal fölötte áll a tucat akciófilmek tömegeinek. A John Wick fémjelezte modern trendet persze meg sem közelíti, és egyáltalán: Luc Besson semmi olyat nem mutat, amit húsz éve el ne készíthetett volna, de még így is, a rendező régóta hanyatló korszakában, érződik rajta az átlagosnál nagyobb tehetség kéznyoma.
