Kritika

Holtak hangjegyei – Anna and the Apocalypse

Karácsony, gimnázium, zombik, musical. Különleges műfajturmix az Anna and the Apocalypse – egészen a végéig nem is egyértelmű, hogy ironizál vagy sem.

Haldokolhat-e egy olyan műfaj, amelynek monstrumai eleve nem élnek? A hülye kérdésre egyértelmű válasz van: a zombi az egyéniség, egyediség halálának szimbóluma. Az önálló integritást egy haláleset vagy – a modern élőhalottas filmekben már – egy vírus töri meg és olvasztja be a tömegbe. A zombik hömpölygő masszájában pedig nincs sajátosság: elveszett az egyén, és a legalapvetőbb ingerekre reagáló véglénnyé válik.

A zombik nem mindig egyszerű szörnyekként jelennek meg a filmvásznon. Sikerült már őket a fogyasztói társadalommal is párhuzamba állítani, hiszen haláluk után egyből a pláza felé veszik az irányt – ahogy Romero mutatta a Holtak hajnalában. Azonban működik az is, ha a zombik a bennünk rejlő zárkózottságot reprezentálják – olyan személyeket, akik képtelenek a szociális kapcsolatokra (lásd: Eleven testek). Az Anna and the Apocalypse egy másik értelmezési keretet ajánl fel: ebben az angol musicalben az egyik napról a másikra megjelenő élőholtak az egy helyben toporgó vidéki életet reprezentálják.

Anna (Ella Hall) leghőbb vágya ugyanis, hogy minél hamarabb maga mögött hagyja Little Haven álmos kisvárosát. Nemsokára befejezi a gimnáziumot, és tervei szerint egy éven keresztül utazgat majd, hogy felfedezze önmagát. Ezt egyedülálló apja nem nézi jó szemmel, azonban a konfliktust nem tudják feloldani, hiszen kitör a zombiapokalipszis – hőseink pedig random dalbetétek előadása közben próbálnak túlélni és pár agyvelőt kiloccsantani.

Azt nem lehet az Anna and the Apocalypse számlájára írni, hogy ne akart volna újítani a fáradó zsáneren.

A The Walking Deaddel népszerűségi csúcsra érő horrorfilmes alműfaj már inkább csak pislákol, így egy minden szabályt kiforgató paródia teljesen adekvát válasz az unalomig ismert klisékkel terhelt zsánerre. Nehéz azonban izgalmasat alkotni, mikor ezt az utat már olyan kultfilmek kövezték ki, mint a Haláli hullák hajnala, a Zombieland vagy a már több mint húszéves Hullajó!

Az Anna and the Apocalypse többnyire Edgar Wright filmjének nyomdokain jár, és ezt igyekszik feldobni a musical műfajával, ami új játékszabályokat ír a film számára. Hogy működhet együtt egy horrorvígjáték és egy musical? Csakis úgy, ha a készítők 100%-ig tolják az önreflexiót, és ez kihat nemcsak a zombihorror, de a musical zsánerjegyeire is. Az Anna and the Apocalypse első blikkre ezt is műveli. Életemben nem hallottam még ennyire közhelyes dalbetéteket – mintha egy nagyon rossz diáktársulat legjobban igyekvő tagjai írták volna a szövegeket. Pont ez a lelkes amatőr próbálkozás az, ami egyedi ízt kölcsönzött a jeleneteknek. Nem voltak emlékezetesek, fülbemászók a dalok, de talán ez is volt a cél: rávilágítani arra, hogy mennyire olcsó eszközökhöz nyúlnak a musicalek alkotói.

Az Anna and the Apocalypse musicalként nem a legnagyobbaktól nyúl, hanem a „diáktársulatos” szintet ragadja meg,

tehát a High School Musical nyomvonalán mozog. El is szórakoztatja egy ideig a nézőt, nagyjából a film feléig, ahol is nyilvánvalóvá válik, hogy ezen felül semmi eredeti ötletük nem volt a készítőknek.

A fantáziátlan dalbetétek egy idő után tényleg banálissá degradálódnak, és John McPhail rendező nehezen fűzi össze a horror-vígjátékokra jellemző elemeket a zenés tartalommal. Az igazi gond, hogy ami vicces lehet a zombifilmekben, azt már mind ellőtték korábbi alkotások. Az Anna bizonyítja is ezt, hiszen a legemlékezetesebb parodisztikus jelenete mintha egy az egyben a Haláli hullák hajnalából lenne lelopva – mikor a főszereplő képtelen ráeszmélni, hogy körülötte kitört az apokalipszis. Valljuk be, a zombis horrorvígjáték is már kliséken alapul: érkezzen az Britanniából (Cockneys vs. Zombies), Kubából (Juan, a zombivadász) vagy a tengerentúlról (Cserkészkézikönyv zombiapokalipszis esetére), olyan mintha ugyanazokat a filmeket látnánk. Az Anna and the Apocalypse pedig csak erősíti a tipikus jegyeket a katasztrófa elsődleges elbagatellizálásával, majd az inkompetens csoportdinamikákkal, az archetipikus figurák megjelenésével és a viccesnek szánt, de igazából brutális és ízléstelen halálok bemutatásával.

John McPhail filmje nem tudja, hogyan legyen humoros, ezért a film közepénél fel is adja a próbálkozást. Percre pontosan meg lehet mondani, hol esik szét az egész élmény. Az Anna and the Apocalypse könnyed, ironikus hangvételű alkotásként indul – egyfajta viccként. Felfedezhetjük a gúnyolódást mind a musical, mind a horror irányába. Ám amikor a vígjáték, ami két lépés távolságból szemléltette eseményeit, elkezdi komolyan venni magát, és azt akarja, hogy érzékenyüljünk el a drámáján, ott borul a kártyavár. Mondhatják az alkotók, hogy ők csak mélységet akartak adni a papírmasé karaktereiknek, de nem gondolták végig, hogy mit okoznak ezzel.

Az Anna and the Apocalypse egésze egy bizonyos figura haláláig összekacsintásokra épült. Mosolyogtunk a béna zenéken, a csetlő-botló szereplőkön, a tinidrámán – majd azt kéri a film, hogy vegyük komolyan. Na, még mit nem! Miután a hangulatváltás megtörténik, onnantól már a musicalbetétek is máshogy csengenek. Egyre kevesebb a kikacsintás, sőt a fináléban hallható dalban egy deka humor sincsen. Nevezhetnénk ezt a film evolúciójának is, de ugyanolyan primitíven írták meg a legutolsó dalt is, mint a legelsőt.

Lehet, hogy amit egész idáig viccnek gondoltunk, mégis komolyan volt véve?

Elképzelhető, hogy a High School Musical stílus egy autentikus önkifejezés akart lenni? Előfordulhat, hogy Anna nem létező problémáit és elvágyódási drámáját nem közhelyesnek, hanem meghatónak szánták? Akármi is volt a készítők szándéka, óriási csalódássá züllik az Anna and the Apocalypse, mert nem tudja, hogyan szórakoztasson, a karakterdrámához pedig annyi érzéke van, mint maguknak az élőholtaknak.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya