Moziban

Pánkoskodás, pozőrködés – Anna and the Barbies: Álmatlan

Az Anna and the Barbies: Álmatlan című doksija pont olyan, mint a zenekar frontembere, Pásztor Anna – megosztó. Érdekes és sokszor látványos látlelet egy népszerű bandáról, amit imádni fognak a rajongói – de igazi mélységek híján a még Barbies-szűz szíveket feltehetően nem tudja majd megnyerni.

Dokumentumfilmről írni mindig nehéz feladat: el kell választani a műalkotást a tárgyától, a témát a formától. Most talán az átlagosnál is nagyobb kihívást jelent, mert nehéz megítélni ezt a filmet, hogy az ember ne mondana rögtön véleményt arról is, amit az Anna and the Barbies képvisel. Porkoláb Norbert és Tanca Norbert rendezők a banda 2016-os Utópia turnéjának a Főváros Nagycirkuszban tartott lemezbemutató állomását kapták lencsevégre – a film egyrészt a koncert hű naplója, másrészt betekintés az Anna and the Barbies jelenségbe, melynek középpontjában egyértelműen Pásztor Anna áll.

A tisztánlátás kedvéért fontos leszögeznem, mindeddig nem ismertem a zenekar munkásságát, Pásztor Annát mint dívát pedig csak messziről figyeltem ezidáig. Ha rátekintek, azt hiszem, pontosan azt érzem, amit olyan sokan mások: egyszerre irritál és vonz, irigylem az erejét és mélységesen taszít provokatív harsánysága.

Ha eltekintek a zenétől, amit csinál, és csak őt mint jelenséget vizsgálom, tökéletesen érthető számomra a sikere: felszabadult, és sokak számára biztosan felszabadító is az az önazonosság, amivel létezik.

Követendő példa lehet oly sok nőnek – nem véletlen, hogy a cirkusz lelátóin annyi hölgyet látni – ez az erő: lehetsz önmagad, jelentsen is az bármit.

A szimbólum tiszta, az üzenet megkapó – a zene azonban közel sem képviseli ezt. Pásztor Anna saját motivációi között a szórakoztatást emeli ki – nem akar megmondó ember lenni, csak bohóc, akinek a segítségével a néző elfelejtheti a mindennapi szarságokat. Talán jobban tudnám szeretni, ha felvállalná, hogy női példa lesz – és talán jobban tudnám szeretni akkor is, ha ez a zene nem csak egy kis zúzás lenne, hanem valami igazi mélység. Tudom, hogy most rajongók ezrei fognak körbeköpdösni, hogy mi a mély, ha nem ez. Tip-top kis rocknóták csokra – de sem zeneileg, sem szövegileg nem találnak be.

Hallgatom a dalokat, nézem a show-t, mely tudatosan provokál és manipulál, és az egyetlen pont, a Márti dala – amiről Anna is kiemelten beszél – után én is elgondolkodom, hogy ez talán mégis valami több.

Itt most felfeslett a jelmez, és a lyukon át igazi, szívet érő gondolatok szöktek ki a zsákból, de ahogy a zenekar életművének, a filmnek is ez a nóta az egyetlen igazán torokszorító pillanata – aztán megint jön a pánkoskodás, a pozőrködés, a szórakoztatás – nincs ezzel semmi baj, csak engem egyszerűen nem érint meg. 

Talán ott a gond, hogy bár az alkotók célja az volt, hogy visszaadják a koncert élményét, ez biztosan nem sikerült. El tudom képzelni, hogy a porond mellett ülve talán megcsapott volna a Nem kell nihilje, a 7 lépés élniakarása vagy a címadó dal hiánya, de a moziszékben ülve nem történt meg. Néztem az órát, elismerően bólogattam a látványos színpadi attrakciókon és Porkoláb Norbert operatőri munkáján. Szerettem a film őszinteségét, ahogy zenés vallomásként megmutat feketét, fehéret, mélységet és magasságot egyaránt – a távolságot azonban nem sikerült leküzdenem, márpedig ez a zene nevű dolog, csak akkor működik, ha beszippant. Akit egyszer már bezabált, aki egyszer már Annát választotta, annak az Álmatlan is örömünnep lesz – aki azonban ellenük döntött, most sem vált köpönyeget.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. [email protected]

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés