A befejezésen gondolkozom az idei év kihagyhatatlan rémálma, ami egyszerre jelent fordulatot és folytatódó tradíciót Charlie Kaufman életművében.
Charlie Kaufman személyes sikertörténete már önmagában valószínűtlen anomáliának tűnik. Ugyanis egy olyan alkotóról beszélünk, akinek emblematikus szerzői jegyei furcsamód megelőzték rendezői pályafutását. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt két évtized Hollywoodjában többek között általa növekedett exponenciálisan a forgatókönyvírók presztízse, pusztán azért, mert a nézőket érdekelni kezdte, hogy kinek az elméje állhat az olyan „agytornát” igénylő filmek mögött, mint A John Malkovich-menet, az Adaptáció vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Átvéve a rendezői stafétát, a Kis-nagy világ és az Anomalisa elemeltsége és melankóliája már komoly ontológiai mélységekbe vezetett, ez alól pedig A befejezésen gondolkozom sem kivétel. A Netflix gyártásában készült film egyszerre jelent fordulatot és folytatódó tradíciót a „Kaufman-univerzumban”.
A befejezésen gondolkozom két hangsúlyos kritérium mentén tér el az életmű korábbi darabjaitól. Egyrészt a forgatókönyv adaptáció, hiszen Iain Reid azonos című regénye alapján készült. Mindehhez hozzáteendő, hogy Kaufman inkább kiindulópontként, semmint reprodukálandó anyagként kezelte Reid művét. Másrészt ez az első olyan Kaufman-film, amely a pszichothriller műfaji skálájára tehető.
Meglehetősen bizarr, de a szürrealista vígjáték vagy éppen a sci-fi románc után retrospektív bizonyosodik be, hogy a pszichothriller logikus lépés.
Kaufman összes szorongó, saját (vagy más) elméjébe zárt, anomáliákat tapasztaló hőse egyértelműen vezetett el A befejezésen gondolkozom felkavaró, minden porcikájában rendellenes világába.
A fiatal nő (Jessie Buckley) és újdonsült partnere, Jake (Jesse Plemons), egy hóeséses délután ellátogat a férfi szüleihez. Egy kihalt vidék hófödte farmjára érkeznek, ahol Jake anyja (Toni Collette) és apja (David Thewlis) várja őket. Teljességgel hétköznapi helyzet friss párkapcsolatok esetén, a maga elvárt és zavarbaejtő teszetoszaságával együtt. Azonban a fiatal nő az utazás első pillanatától kezdve abszurditásokba ütközik, mintha foltokat találna a valóság vásznán. Belső monológokba futó narrációit párja szakítja félbe azt a benyomást keltve, hogy annak telepatikus képességei vannak. Anyósa nevetése sírásnak tűnik, apósa sebtapasza kérdéseket vet fel, és mindkét szülő egyik jelenetről a másikra fiatalabbnak vagy éppen öregebbnek látszik. A tér-idő kontinuum önkéntelenül plasztikussá válik, és a fiatal nő csak sodródik az egyre mélyebb gyökerekbe kapaszkodó anomáliák között. Nem materializálódik benne semmi konkrét, de érzi: valami nincs rendjén.
Kaufman cselekményvezetése mentesül a szigorú, ok-okozati láncolat törvényei alól, forgatókönyve így elsősorban hangulatkora építkezik.
A befejezésen gondolkozom tulajdonképpen olyan, mint egy kísérteties Hol van Waldo? játék.
A rendező tudatosan játszik arra rá, hogy a néző majd ösztönösen keresi a filmben feltárulkozó rendellenességeket. Bábmesterünk épp ezért rengeteg olyan furcsaságot, szabálytalanságot ékel a történetbe, amelyek végül zsákutcába torkollnak. Ennek a dramaturgiai labirintusnak fő eleme a Hitchcock nevéhez fűződő MacGuffin technika. Célja, hogy elhintse a néző fejében a rejtély létét és nyomozásra késztesse őt. A bukfenc ott van, hogy ezek a nyomok utólag félrevezetőnek bizonyulnak. Természetesen a figyelemelterelő hadműveletek mellett azért olyan információk is eljutnak hozzánk, amelyek az „igazi” titokról árulkodnak, ezeket viszont könnyű szem elől téveszteni, akárcsak Waldót.
Ahhoz, hogy A befejezésen gondolkozom igazán kiismerhetetlen legyen, a film vizuális dimenziója alkotja meg a maga esztétizált káoszát. Az operatőr az a Łukasz Żal, aki eddig Paweł Pawlikowski lengyel rendező munkáit fényképezte (Hidegháború, Ida) és Kaufman oldalán ismét egy klausztrofób, 4:3-as képaránnyal operál.
Żal pórusokig hatoló szuperközelikben, bevillanó vágóképekben és enyhe kameramozgásokban teremti meg a diszkomfort érzetét.
Külön iskolapélda lehetne a szürrealizmus kézikönyvében az, ahogyan a film a hóval bánik. A beállítások szándékosan helytelen tagolása pedig a vágó, Robert Frazen adaléka a hátborzongató atmoszférához. A filmes kontinuitás szabályait – ami alatt két kép térbeli és időbeli illeszthetőségét értjük – Kaufman tehát sutba dobja, kihasználva a film médiumának zavart keltő kiskapuit.
Persze az audiovizuális koncepció összetettsége se volna elég, ha a színészgárda nem mozogna otthonosan a tébolyban. Toni Collette az Örökség után újból egy olyan anyai figurát alakít, aki keservesen kapaszkodik az általa ismert valóságba. Az is beigazolódik, hogy David Thewlis méltánytalanul hever az elfelejtett színészek listáján, hiszen pazarul hozza a sérült feleség elcsigázott férjét. Jesse Plemons neve kevésbé ismert, filmográfiája viszont annál inkább, és A befejezésen gondolkozom végre abban segíthet, hogy Plemonst feltegye a térképre. Az általa játszott Jake az egyik legenigmatikusabb kaufmani karakter, mivel a film végső csavarjáig nem ismerhetjük meg perspektíváját. A fiatal nő szerepében brillírozó Jessie Buckley (akit többek között a Csernobilban láthattunk) minden gesztusa, tekintete feltöltődik komplex narrációival, vele együtt gyártunk hipotéziseket, vele együtt tapasztalunk és bizonytalanodunk el.
Ahogy Kaufman előző filmjei, úgy A befejezésen gondolkozom sem egy délutáni matiné. Emocionálisan ingatag hősei talán mindössze azért kerülnek intellektuális párbajba a filmek, az absztrakt festészet vagy éppen a musicalek apropóján, hogy eltereljék figyelmüket a világukat bomlasztó anomáliákról. Az eredmény így egy végeláthatatlanul komplex alkotás, ami identitás és illúzió törékeny természetével kísérletezik, közönségéből is laboratóriumi egeret faragva.
