Kritika

Csúnya, gonosz fehérek – Antebellum: A kiválasztott

Az Antebellum: A kiválasztott ékes bizonyítéka annak, hogy hiába az égetően aktuális, társadalmi egyenlőtlenségekkel foglalkozó téma és hiába az újhorror megtermékenyítő trendje, a gyenge film még gyenge film marad.

Nincs sürgetőbb, aktuálisabb és választ provokálóbb jelenség a posztmodern demokráciákban (avagy a post-truth érában) a társadalmi egyenlőtlenségeknél, melyeknek a 2010-es évtizedben újra a bőrszínen alapuló megkülönböztetés elleni kiállás a zászlóshajója. Bár jellemzően az Államok a gócpontja és mintaterepe a társadalmi vitáknak, az egész (online) globális közéletet megmozgató jelenségről van szó. A szélsőséges politikai megosztottság, a szociális elidegenedés vagy az etnikai-, nemi- és szexuális orientáció különbségei miatti diszkrimináció itthon szintén nyomasztóan ismerős fogalmak, még ha ellenállunk is neki, hogy tematizálják a közbeszédet.

A tengerentúlról érkező filmek azonban a magyar nézőket is bőséggel informálják a határokon könnyűszerrel átgázoló, aktuális társadalmi feszültségekről és félelmekről. Sőt, az utóbbi években nemcsak a filmek – a 12 év rabszolgaság alig hat éve lett a legjobb mozi, tavaly a Csuklyások futott nagyot, és még Tarantino is megcsinálta a maga rabszolgatörténetét – hanem a sorozatok is a közvetlen aktuálpolitikai helyzetre reagálnak, gondoljunk csak az American Crime Story első évadára vagy a friss Emmy-díjas Watchmenre. Az együttélés feszültségeit, az elnyomással kapcsolatos érzéseket vagy a berögződött szerepek kilátástalanságát, ezeket

a korspecifikus félelmeket viszont leginkább a reneszánszát élő horror tudja megragadni, mert a műfaj is a kontrollálhatatlan embertelenségről szól.

Gondolhatnánk, hogy George Floyd, a Trump-hívők, a Black Lives Matter-mozgalmak és az inkluzivitás programjának a hátterén fontos (és pontos) filmek készülnek majd, de ezt a naiv, idealista hitet az Antebellum rögtön agyoncsapja. Holott a várakozás nem volt teljesen alaptalan, hiszen az Antebellumnak nagyszerű filmes előképei voltak: Jordan Peele például kiválóan alkalmazta a horror hatáselemeit a társadalmi kiszolgáltatottság nemzedéki életérzésének megragadására a Tűnj el!-ben vagy a Miben. Ugyanez lehetett az Antebellum célja is, de a sablonos gondolatokkal telepakolt, egy csattanóra felhúzott narratíva a rajtvonalnál elgáncsolja.

Nehéz úgy írni a történetről, hogy az ember ne spoilerezzen, hiszen az egész Antebellum egy harmincadik perc környéki shyamalani fordulatra van felépítve, és nagyjából eddig a pontig értékelhető a film is. Az Antebellum – ami szó szerint háború előtti kort, állapotokat jelöl (és ami Amerikában konkrétan a polgárháború előtti időszakra utal, amikor a Dél még ragaszkodott a rabszolgatartáshoz) – egy déli ültetvényen játszódik, állatok módjára tartott fekete rabszolgák és kegyetlen gazdáik között.

Itt ismerjük meg Veronicát (Janelle Monáe), akire a többiek megmentőként tekintenek, közben meg mindenki furcsán viselkedik és értelmetlen dolgokat mond – ezek a mondatok aztán később értelmet nyernek. Bár a konföderációs katonák szuper embertelenek és sokszor nézzük az öncélú kínzást, még ez az expozíció az, ami a hosszú kocsizással úgy járja be az egész helyszínt, hogy közben sikerül vérfagyasztóan horrorisztikus atmoszférát teremtenie, ahol bármi képes veszélyt jelenteni.

Persze nem véletlenül emlegettem az aktuálpolitikát,

a jelen ugyanis valamilyen módon beköszön ebbe a rasszista üveggömbbe.

A kreativitás (és a pénz?) azonban épp e csavarnál fogyott el. Hiába bukkan fel Jena Malone vagy Gabourey Sibide (a Precious főszereplője), a sekélyes, motiválatlan karaktereiket ők sem tudják élettel megtölteni, ahogy Monáe is küzd a hitelességgel. A „nagy ötleten” kívül nincs a forgatókönyvnek más muníciója: magyarázattal nem él, a karaktereit nem építi fel, a megoldást nem dolgozza ki, sőt, ez utóbbit úgy összecsapja mind dramaturgiailag, mind látványban, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, nem két különböző filmet látok-e összevágva.

De a legfájóbb mégiscsak az etnikai feszültségek sablonos, primitív ábrázolása, a „negatív” és „pozitív” oldal szélsőségesen karikírozott, szinte már komikus szembeállítása és az egyenlőségről szóló,

szekunder szégyent masszívan kiváltani képes, közhelyes tanulságok erőltetése.

Mondhatnám, hogy a film érdekesen ütközteti a befogadást és a bosszút, vagy hogy a rabszolgasors ellentéte az aktívan vállalt megküzdés lehetne, de attól, hogy egymás mellé dobálok egymással kapcsolatban lévő fogalmakat, még nem magyaráztam meg a közöttük lévő viszonyokat. Ez így túl kényelmes.

Az Antebellumból sajnos nem lesz a következő Tűnj el!, merthogy az ígéretes nyitány pocsék zárlattal társul. Így nem érdemes beszélni fontos össztársadalmi problémákról, de amúgy nagyjából semmiről sem. Ha a nyolcéves unokahúgomat kérem meg, nagyjából ő is ilyen szinten nyilvánulna meg ezekről a komplex viszonyokról. Az operatőr, Pedro Luque (ő fényképezte a Vaksötétet is) azért csinálhatna még pár horrort, benne van potenciál. Miatta érdemes megnézni egyedül az Antebellumot.

Avatar

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya