Talán a grandiózus méretek, a tétek vagy a látványosabb „jó oldal-rossz oldal” megkülönböztethetőség miatt, de a második világháború feldolgozásának népszerűsége 70 év után töretlen. Pedig a sémák nem sokat változtak, továbbra is van példa véres ütközetfilmre (Harag) és klasszikus hollywoodi kémrománcra (Szövetségesek) is. Sean Ellis filmje, az Anthropoid érdekes darab: egyszerre idézi meg az olyan klasszikusokat, mint a Kémek a sasfészekben, de ábrázolásmódja már távol áll a régi idők idealizmusától.
Hazádat bekebelezi egy polipként terjeszkedő birodalom, aminek építőkövei a megfélemlítés, az erőszak és a zsarnokság. Ezt a birodalmat olyan emberek vezetik, akik torz ideológiák mentén gyakorolják az elnyomást az alsóbbrendűnek tekintettek felett, és minden ellenállást brutális kegyetlenséggel torolnak meg. Férfiak, nők, gyerekek megöletésére adnak parancsot szemvillanás nélkül. Ha megadatik a lehetőség, hogy végezz e birodalom egyik véreskezű vezetőjével, akkor élnél vele? Még akkor is, ha tudod, hogy felér a halálos ítélettel, mert akkor mindenhol vadásznak majd rád? Még akkor is, ha tudod, hogy nemcsak rajtad, de ártatlanok ezrein fog csattanni a megtorlás ostora, függetlenül attól, hogy siker vagy bukás a küldetés kimenetele?
Ezzel a dilemmával szembeült Jozef Gabcik (Cillian Murphy) és Jan Kubis (Jamie Dornan) a száműzött csehszlovák kormány két ügynöke, akik azt a feladatot kapták, hogy Prágába beszivárogva végezzenek Reinhard Heydrichhel, a nácik egyik legfontosabb és legvéreskezűbb parancsnokával. Gabcik és Kubis pedig dacolva a minimális esélyekkel, a bennük kételkedő és a segítséget sokszor megtagadó csehszlovák ellenállással, nemcsak kivitelezték, de végrehajtották tervüket. Az eleinte biztos kudarcnak tűnő Anthropoid fedőnevű akció, az egyetlen sikeresre szervezett likvidálása volt egy magas rangú német tisztnek az egész háború alatt, de a következmények természetesen nem maradtak el.
A fenti sokszor hihetetlen részleteket tartalmazó történet természetesen már fel lett dolgozva néhányszor az elmúlt évtizedekben. Igazi klasszikus, hazáért és becsületért-féle önfeláldozó hőstörténet, de aki már látta Sean Ellis korábbi filmjeit (Cashback, Metro Manilla) az sejtheti, hogy az ő filmje nem a megszokott ösvényt fogja járni. Már a nyitó képsorok zaklatott kézi kamerás felvételei és szürkés képi világa is sejtető, de még beszédesebb, ahogy a két ügynök megérkezik. Egyikük rögtön lesérül, a segítségükre érkező vadász pedig majdnem rájuk hívja a németeket, így kénytelenek végezni vele. Ennyit a tiszta heroizmusról.
Az Anthropoid stílusában leginkább a 70-es évek paranoiás hangulatú politikai thrillereihez áll a legközelebb, csak a hidegháború helyett a második világháborúban vagyunk. Ellis gyakorlatilag lerombol minden idealista tisztaságot és sarkított hősiességet, amit a küldetésről gondolnánk. Gabcik és Kubis nem mindent tudó szuperkémek, akik láthatatlanul mozognak az ellenséges vonalak mögött, hanem izzadó, vérző, fájdalmasan gyarló emberi figurák, akik kínkeservesen próbálják összerakni az információkat a küldetés teljesítéséhez, sokszor csak a vakszerencse húzza ki őket a szorult helyzetekből. A küldetésben való vakhitüket és elszánt patriotizmusukat sokszor egyenesen negatívnak meri a film ábrázolni, és meg is kapják a vádat, hogy csak maguknak akarnak dicsőséget, és nem gondolnak bele, hogy tetteikkel mit szabadíthatnak el.
Ez a revizionista szemlélet erősen áthatja nemcsak a karakterrajzot, de az egész filmet is. Heydrich megölése nem egy izgalmas, sorsfordító missziónak tűnik, hanem egy kétségbeesett, utolsó szalmaszálakba való kapaszkodásnak, hogy igen, oda tudunk ütni a náciknak, noha már övék szinte egész Európa. De egy ember kiiktatása megéri a kockázatot? És a tényt, hogy már a puszta kísérlet is halálra ítélhet ártatlan családokat vagy bárkit, aki gyanúba keveredik? „Megölhetitek, de úgyis van száz helyette”– mondja az egyik szereplő hőseinknek, akik nem nagyon tudnak vitába szállni vele. Ezek a fajsúlyos morális kérdések és a bizonytalanság fojtogató atmoszférája az, ami kiemeli az Anthropoidot. Egyszerű választ nem kapunk rájuk.
Ellis lassú, ráérős tempóban építi fel a filmet a merényletig, apránként növelve a feszültséget, míg végül a mi szívünk is a torkunkban dobog, amikor feltűnik Heydrich konvoja. Az olyan pillanatok, amikor Kubis pánikrohamot kap a bevetés előtt vagy Gabcik géppisztolya beragad, nemcsak a realizmust, de az elesettség érzetét is növelik, hogy milyen apró tényezőkön múlnak a szituációk. A játékidő felénél bekövetkező (rendezői szempontból mesterien levezényelt) akció után, kezdetét veszi az ellenállók vesszőfutása, amikor a hatalom kíméletlen erővel üldözni kezdi őket és csap le szeretteikre.
A lázadók maradéka és a két ügynök egy ortodox katedrálisban lelnek menedéket, és itt következik be a végső összecsapás köztük és a totális túlerőben támadó SS osztagok között. A valóságban hat órán át tartó elkeseredett élet-halál harcot Ellis 25 székbeszögező, torokszorító percben ábrázolja. Golyózápor, por, törmelék, gránátok, halottak tucatjai, mindezt kaotikus mégis követtető kameramozgásokkal (ami szintén Ellis munkája) hektikus vágásokkal. Paul Greengrass filmjei óta nem láttam ilyen remekül szervezett káoszt.
Sötét hangulata, feszes, mégis részletgazdag cselekményvezetése, és nem utolsósorban a hiteles színészi játék (az angol színészmesterség java felbukkan Cillian Murphytől kezdve Toby Jonesig) erőteljes élménnyé teszik Ellis filmjét, aminek maximum a korhűség szabados kezelését lehet csak fölvetni. Az biztos, hogy a hazafiasság és az önfeláldozás értékéről több árnyalatban gondolkodik az Anthropoid, de végső soron nem teszi kérdőjelbe. Mert a gonosz ellen minden eszközzel küzdeni kell, még akkor is, ha csak egy kis rést tudunk ütni a páncélján.
