A Jennifer Lopez főszereplésével készült Anya történetében egy bérgyilkosnő feladja a rejtekét, hogy megvédje sosem látott lányát a bosszúvágyó maffiózóktól.
A taktikai harcászai kiképzésben részesített, Afganisztánt és Irakot is megjárt katonák a háború végeztével komoly identitásválságon esnek át, mivel hazatértük után a társadalomnak nincs szüksége rájuk. Ezzel az identitásproblémával szembesül az Anya című film bérgyilkos hősnője (Jennifer Lopez) is, aki a bajtársai között ugyan kitűnt katonaként, ám másfél év guantánamói szolgálat után úgy érezte, nincs életcélja, a hátralévő életéhez nincs „nyugdíjterve”. Ekkor – hogy kárba ne vesszen harci tudása – összeáll két elvetemült fegyverkereskedővel, Adrian Lovellel (Joseph Fiennes) és Hector Álvarezzel (Gael Garcia Bernal) és a szeretőjükként arra a felismerésre jut, hogy addigi engedelmes parancskövetőből akár még az események irányítójává is válhat. Életstratégia váltása egészen jól működik mindaddig, amíg teherbe nem esik. Ekkor a megszületendő gyereke érdekében menekülnie kell a maffiózóktól, ám a feladásukért cserébe kapott CIA védelemért le kell mondania kislányáról, Zoéról (Lucy Paez), és saját túlélése érdekében Alaszka hófödte tájaira száműznie magát.
Míg az ugyancsak bérgyilkos John Wick az autójáért és a kutyájáért indul bosszúhadjáratra, addig főhősnőnk a gyerekéért, mondván:
„Gyilkos vagyok, de anya is”.
Az Anya igazi női akciófilmnek tekinthető, mivel a rendező és egyik forgatókönyvírója személyében női alkotók készítették egy nőről, aki életét kockáztatva próbálja megmenteni az addig csak fotókon látott 12 éves lánya életét. S bár női bérgyilkosok viszonylag ritkán adódnak, a rendező témaválasztásán korántsem kell csodálkozni, hiszen Niki Caro eddigi filmjei is erősen a női lét problémáira koncentráltak. A Whale Rider (2002) egy törzse férfi tagjaival szembeszálló maori lányról szól, a North Country-ban (2005) egy bányavárosban élő nő helyezkedik szembe a helyi hatalmasságokkal, míg legutóbbi filmjében, a Mulanban (2020) a főhősnő apja helyett csatlakozik a császári sereghez, ahol méltón helyt is áll. A rendezői életműbe jól belesimul hát, mi több, szintet is lép az Anya, amely eddigi filmjeinek bátor női szembeszállásához és áldozatvállalásához képest a történet szerves részéként és az események mozgatórugójaként emeli be az anyai ösztönt.
Az Alaszkában évekig rejtőzködő anya akkor aktivizálódik, amikor hajdani maffiafőnök szeretői Zoé elrablásával próbálják kézre keríteni árulójukat. Mivel az anyai szív soha nem szűnik meg dobogni, és láttunk mi már falvédőről lelépni hírhedt bérgyilkos anyát (Kill Bill),
tudjuk mire képesek az anyatigrissé vált nők. És nem is csalódunk.
Számtalan akciófilmnél a történetszál alig bír jelentőséggel a mozgalmas látványelemekhez képest, itt azonban hangsúlyozottan a kislány megszerzéséért küzdenek, és a feszültségkeltés folytonos fokozásának elve jegyében mind brutálisabb próbák elé állítják a szembenálló feleket, amiket aztán jó arányérzékkel adagol a rendező. Fegyverkereskedő maffiózókról lévén szó, Adrian Lovell és Hector Álvarez bosszúhadjáratának végletekig kiélezett konfliktusai – Germaine Franco zenéjének is köszönhetően –, olyan látványos összecsapás sorozatokban nyilvánulnak meg, melyek a modern hadviselés egész fegyverarzenálját felvonultatják. Mindemellett a zsáner elmaradhatatlan sajátosságaként a robbantások, ökölharcok, autósüldözések, motoroshajszák és Alaszka végtelen hómezőin a hószánokon való száguldozások sem maradnak ki az izgalmas akciókból, ez utóbbiak Ben Seresin operatőri munkájának köszönhetően, aki különösen festői tájjeleneteivel gazdagította a filmet.
Mindezek a látványelemek fordulatossá és izgalmassá teszik ugyan az Anyát, de azért akadnak buktatók és furcsaságok is. Így a feleslegesen kétórányira nyújtott film cselekményének lineáris szerkezetébe ékelt flashbackek egyfelől nem a legadekvátabb helyeken épülnek be az egyes jelenetekbe, indokolatlanul széttördelve ezzel a történéseket. Másfelől a karakterépítés szempontjából kevésnek is bizonyulnak, Álvarezről és Lowellről alig tudunk meg valamit, így kétdimenziós alakjuk a látványos akcióelemek ellenére is mindvégig súlytalan marad.
A test, és a testhez köthető jellegzetességek majd minden akciófilmben fontos szereppel bírnak. Így tudható, hogy a legtöbb akcióhős elpusztíthatatlan, ám nem sebezhetetlen, ezzel szemben az egyébiránt mindvégig kitűnő alakítást nyújtó Jennifer Lopeznek haja szála sem görbül, sminkje sem rezdül, akármilyen véres akcióba is keveredik, ami némiképp zavaró. Az is lehet persze, hogy
az anyai ösztön megléte mellett a minden körülmények között tökéletes megjelenés is a női sérthetetlenségének attribútuma.
Niki Caro filmjében fontos szereppel bír az anyaság érzése és az anya-lánya kapcsolat ábrázolása, annak ellenére, hogy akciófilmekben ritkán kerül sor mélyebb jellemábrázolásra. Filmjének címe: Anya, és egyszer sem hangzik el az anya neve, mindvégig csupán anyai funkciójában szerepel. E bérgyilkos anyában kezdetektől él az anyai ösztön, ami a film végére még inkább csak megerősödik benne, mégsem akarja kisajátítani a mások által felnevelt gyerekét: „Ügyesen nevelték” – mondja elismerően.
Így elmondhatjuk, hogy az Anya tulajdonképpen egy mozgalmas akciófilmbe bujtatott kaukázusi krétakör-történet is. Bármilyen sajátos is, a bérgyilkos anya szeretetnyelve nem a birtoklás, hanem a védelmezés és a kislánya – szinte katonai jellegű – védekezésre való kiképzése. Így is lehet hát szeretni. És ennek az anya-lánya között kialakult lélektani többletnek az ábrázolása az, ami igazán érdekessé, és egy szokványos akciófilmnél többé teszi Niki Caro filmjét, amiért a hibái ellenére is érdemes megnézni.
Az Anya május 12-től érhető el a Netflix kínálatában.
