Kritika Magazin

Miértek? – Apacsok

apacsokValószínűleg igaza lehet Török Ferencnek abban, hogy „az Apacsok, azt hiszem, fontos film”. Ha egy ennyire megosztó témának, mint az ügynökök helyzetének feldolgozása, a színpadon és a mozgóképen is sikert arat, s hosszú távon is a közbeszéd tárgya marad, már önmagában figyelemreméltó. Vigyázó szemünket azonban jobb arra vetni, hogy most, 2011-ben, generációk távlatából mihez is kezdjünk egy – talán nem véletlenül – kitárgyalatlan történelmi bökkenővel?

A kortárs magyar film hirtelenjött „ügynökösdijének” lendülete ugyan nem megmagyarázhatatlan, csak éppen felfoghatatlan. Miért kell elkészíteni egy lappangó dühtől vezérelt, élcelődéstől sem mentes leleplezést(?) félfikciós formában (Az ügynökök a paradicsomba mennek)? Egy hungarikumként felfogható magyar táncfilm (A halálba táncoltatott lány) konfliktusa miért az ügynöklét titkának felfedésére csúcsosodik ki? Miért merülhet fel egy filmszakmai bírálatnak tetsző tévéfilmben (Bulvár) ugyanez a téma? E mozgóképek ismeretében hamar szembetűnhet, hogy a magyar rendezőknek még bőven akad tanulnivalója a múltról való elmélkedésről. A szomorú felismerés láttán pedig már nem az a legfontosabb kérdés, hogy miért terjedt el „se perc” alatt ez a téma a magyar játékfilmekben, hanem az, hogy egy magyar rendezőnek miként is kellene bemutatnia a múlt e kínos élettörténeteit? S az Apacsokról még azért fogunk sokat beszélni, mert ez utóbbi felvetést választotta meg mottójául.

Török Ferenc az a negyven éves magyar rendező, aki a Moszkva térben már megfogalmazott, s talán a kérdés felhozatalával meg is válaszolt egy olyan generációs talányt, hogy: „Ki a csöcs a Nagy Imre?”. Első színpadi rendezésében, majd a színmű tévéfilmes adaptációjában, az Apacsokban, újfent a rendszerváltás előtti évtizedek kényes titkaira tette rá a kezét, az ügynöksorsok tematikáját azonban már három nemzedék szemszögéből vizsgálja.

apacsok2

Az ifjú Horváth (Csányi Sándor) nagyapjáról szeretne filmet forgatni, aki a hatvanas évek nyomasztó nyitánya alatt „indiánosdit” játszott Zebegényben. A mozgalom azonban nem egyszerű játék volt, a résztvevők számára az elnyomó korlátok pillanatnyi leküzdését, a szabadság illúzióját jelentette. A napjainkban zajló pitchelés során azonban kiderül, hogy az ominózus nagyszülő besúgó volt, s az egyik kurátor apjának (Gazsó György) haláláért is felelős. Az ifjú Horváth szembesülve vére bűneivel, elgondolkodik azon, hogy ezek a vétkek valóban gaztetteknek tekinthetők, vagy egyszerűen egy adott élethelyzetben kényszerűen elvállalt, emberi hibának. S lényegében az Apacsok e gondolatfuttatást dolgozza fel szimmetrikus rendszerben.

A film egyetlen jól kivehető, központosított választópontra épült, mégpedig a nagyapa figurájának beszervezésére. A tengely egyik oldalán a kuratóriumi megbeszélés jelenétől vádiratként haladunk vissza az időben, s derítjük fel a hazugságokra felépített családi múltat, a nagyapa kiábrándító szerepvállalását, a nagyanya szépítő ámításait. A tengely másik oldalán már a védőbeszédet hallhatjuk, s többlettudás fényében térünk vissza a jelenbe. A megtett út során a múlttal való, három emberöltőnyi szembesítést a rendező úgy húzta a feszesre, hogy a korosztályos szerepeket egyazon színészekkel játszatta el. A döntéskényszerről szóló információkat pedig a beszervezés centralizált jelenetével adta közre, amelyben olyan brutális dialógus hangzik el Csányi Sándor és a tiszttartót alakító Szervét Tibor szájából, amely garantáltan kiszakítja még az árulás undorába szakadt nézőket is. Megannyi film választotta témájául a történelem és az egyén viszonyát, de ilyen szintű objektív – ha nem is részletgazdag – analizálásról ritkán beszélhetünk. Kutatni és ítélkezni sem lehetséges az egyénre koncentrált tényfeltárás nélkül – szól az Apacsok tanulóleckéje.

Török Ferenc, valamint a forgatókönyvet jegyző Kovács Krisztina és Bereményi Géza áldozatos munkája nyomán döntéshelyzetek sokaságában találjuk magunkat. Megérthetjük, hogy egy besúgó felesége miért él megrögzötten a múltban, s felejti el férje baklövéseit? Beleláthatunk egy tiszttartó lelkének sötétjébe, hogy miként gázol át emberek sokaságán, hogy saját életét mentse. S elgondolkodhatunk azon, hogy leélnénk-e úgy az életünket, hogy szomszédaink remegve bár, de egy szót sem váltanak velünk? S félreértés ne essék, Török Ferenc nem menti fel az ügynököt, csak megértést tanúsít felé.

25 éves vagyok, s valószínűleg sosem érthetem meg igazán az ötvenes, hatvanas, hetvenes, vagy nyolcvanas évek bonyolult, az alapvető emberi életet meggyalázó sakkjátszmait, s talán ez nem is baj. De Török Ferenc tévéfilmje a mérlegelés nélküli vádaskodás elkerülésére ösztönöz, s a generációk közti harmonikusabb kommunikációt segíti elő. Az egyes szituációk közé beékelt archív felvételek révén pedig bárki átélheti a táncoló indiánok szabadságának és tiszta szívének erejét.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés