Apák napjára időzítve mutatta be a Netflix az Apaság című, érzelmes-kedves dramedyt Kevin Hart főszereplésével. A film sikeresen dolgoztatja meg a nevetőizmokat, de a könnycseppeket sem ússzuk meg. Van azonban az alkotásban egy csavar, egy nagy átvágás: egyáltalán nem arról szól, ami a címe.
Az Apaság helyes címe „Özvegység” lenne. Mert nem azt mutatja be, milyen megküzdeni a gyerekneveléssel, hanem azt, milyen nehéz feldolgozni a szeretett feleség elvesztését, és milyen mélyen tudja a gyász belerágni magát az ember kapcsolataiba. Legfőképp persze a gyerekével – az elvesztett feleséggel közös gyerekével – való kapcsolatába… Ez persze legalább olyan érdekes téma, mint maga az apaság, ráadásul Kevin Hart, akit leginkább a standupjairól meg a ripacs vígjátékszerepeiről (Pofázunk és végünk, Központi hírszerzés) ismerünk, meglepő módon remekel a fájdalmakkal küzdő özvegy szerepében. Süt a fájdalom a szeméből, egy megtört ember, akinek a sebeit az évek sem segítenek begyógyítani.
Túlzás nélkül mondható, hogy az Apaság legjobb jelenetei azok, amelyekben Kevin Hartból előtör a gyász,
és megmutatja, hogyan befolyásolja a múltbeli tragédia a jelenét és a jövőjét. Sőt, a gyerekének a jövőjét – nagyon finom mechanizmusok sodorják az egyedülálló apát és lányát megterhelő helyzetekbe, amiknek az egyik mozgatórugója az „anyád is ezt akarta volna”… Hihető, megható és sokszor elgondolkodtató jelenetek ezek.
Érdekes módon a ripacskodós, eltúlzott jelenetek is főleg ehhez a témához kapcsolódnak: amikor az apa-lánya összhangot próbálják túlzottan nyálas, erőltetett módon bemutatni. Nem maradhatott ki például a klasszikus családi vidámparkozás – pedig teljesen felesleges, felszínes dolog azt gondolni, hogy egy hullámvasúton lehet jól megmutatni, milyen közel áll egymáshoz két ember…
A másik szintén túlzó erőltetés, ami jellegzetesen „netflixes” vonás, a „furcsa barátok” szerepeltetése.
A Kevin Hart alakította Matt egy normális, szerethető, átlagos figura – a barátai azonban válogatott dilisek, és erre rendesen rájátszik a forgatókönyv. A barátok furasága állandó poénforrás, és a humorszint fenntartásához, a feszültebb, drámai jelenetek oldásához szükség is van ezekre – de semmilyen szinten nincs megmagyarázva, hogy mégis, hogyan kerültek ezek az emberek közel egymáshoz. Hogyan lehet egy normális, intelligens embernek ilyen társasága – azon kívül, hogy jót tesznek a forgatókönyvnek?
Persze, nem kell mindenben a racionalitást keresni – Paul Weitz az Amerikai pitével lett ismert, a forgatókönyvet és a rendezést is ő jegyzi az Apaságnál, és, bár azért villantott ő már nagyobbat is (Egy fiúról, például), azért nem kell nagyon csodálkozni, hogy nem megy mélyre a történetben, vagy hogy ilyen szempontból sekélyes alkotást hoz létre. Azt is meg kell említeni viszont, hogy a forgatókönyv Matthew Logelin Two Kisses for Maddy: A Memoir of Loss and Love című memoárja alapján készült. Tehát igaz történet áll a háttérben: Matthew tényleg elvesztette a feleségét a szülés után, és a gyászról, és a lánya iránti szeretetről szól a nagy sikerű könyve.
Még a szereplők nevei is stimmelnek a történetben – és bár érthető, hogy Paul Weitz más irányt szeretett volna adni a filmjének, de egy kicsit sajnálhatjuk azért, mert ha a fő vonalat tekintjük, a szeretett pár elvesztésének fájdalmát és következményeit nagyon szépen, a sallangoktól és túlzásoktól mentesen, komolyan és átélhetően mutatja meg.
A cukikislányos dolgok sokkal kevésbé működnek
– nem azért, mintha a kislányt alakító Melody Hurd annyira gyenge gyerekszínész lenne, egyszerűen a történet láthatólag itt tér el legjobban az alapul szolgáló valóságtól.
Végülis, nem kell egy ilyen filmtől Oscar-jelölésnyi mélységeket várni (vagy mondhatni még annyit sem), és akkor nincs baj: a gyászoló Kevin Hart bőven elviszi a hátán az Apaságot, és így is értékes kikapcsolódást tud nyújtani. De azért ez a sztori talán megérdemelt volna egy komolyabb rendezőt is – jó játék elgondolkodni rajta, mit is hozott volna ki ebből az alapanyagból valamelyik kedvencünk…