Egy film, aminek forgatása gyakorlatilag felzabálta készítői idegeit, rendezője pedig egészen mostanáig nem volt megelégedve a végeredménnyel. Francis Ford Coppola klasszikusa, az Apokalipszis most új formában mutatkozik be, és még 40 év elteltével is az egyik legütősebb, legelgondolkodtatóbb darab nem csupán a háborús műfajban, de az egyetemes filmművészetben is. Végső vágás kritika.
Az Apokalipszis most – a cím a hippimozgalom „Nirvana most” jelszavának kifordítása – A szarvasvadászt követően egyike volt azon első filmeknek, melyek kritikus hangnemet ütöttek meg Amerika a világ csendőrét játszó politikájával szemben. Coppola remekét olyan klasszikus háborús eposzok követték, mint Oliver Stone A szakasz és Stanley Kubrick Acéllövedék című darabja.
A film már születésének körülményeivel felhívta magára a figyelmet.
A fülöp-szigeteki forgatást tájfun, polgárháború, Martin Sheen szívrohama, Marlon Brando szélsőséges viselkedése és sok nem várt tényező nehezítette. Az elhúzódott munkálatokat egy még hosszabb utómunka követte, melynek eredményeként 1979-ben a nagyközönség is megtekinthette Coppola vérfagyasztó vízióját a vietnámi konfliktusról. A stúdió nyomására ekkor egy 147 perces vágás született, melyet 2001-ben követett egy 195 perces Redux-változat. Coppola azonban ezzel a kópiával sem volt megelégedve, így a 40. évfordulóra elkészítette saját változatát, a 183 perces Végső vágást.
A rendező azonban nem csupán újravágta a filmet, hanem csapatával teljes körű felújítást is végzett, melynek során képkockánként színezték újra a felvételeket, és az eredeti szalagok alapján a hangot is újrakeverték. Az eredmény pedig Coppolát igazolja. Egyre gyakrabban hallhatjuk azt a vélekedést, miszerint a film igazi terepe a mozik vetítőterme, és az Apokalipszis most ezt minden tekintetben igazolja. Bizony, legyen akármilyen menő házimozink, a széles vászon, a moziterem sötétsége és hangjának ereje semmivel sem pótolható, így
az évtizedes klasszikusokért is érdemes ismét jegyet váltani.
Az új vágás szerencsére nem írja át a ’79-ben született klasszikus narratíváját vagy mondanivalóját. Willard százados (Martin Sheen) pszichedelikus utazását követhetjük nyomon, aki azzal a titkos paranccsal hajózik Kambodzsába, hogy megölje az őrült Kurtz ezredest (Marlon Brando), aki kegyetlen személyi kultuszt épített ki maga körül a dzsungel mélyén. A történet több forrásból is táplálkozik. Az egyik legszignifikánsabb Joseph Conrad, A sötétség mélyén című regénye, de emellett fontos ihlető forrásul szolgált Homérosz Odüsszeiája, valamint Werner Herzog rendezése az Aguirre, Isten haragja.
Az Apokalipszis most a vietnámi hadszínteret tulajdonképpen csak paravánként használja, és szó szerint véve nem tekinthető hiteles ábrázolásnak a délkelet-ázsiai országban zajló háborúról. Ez azért is fontos, mert Coppola egy nyilatkozatában meglehetősen nagyképűen kijelentette, hogy „ez a film nem a vietnámi háborúról szól. Ez maga Vietnám”. Az állítás valószínűleg inkább reklámfogás, és a film nem is annyira a háborúról, mint inkább az emberi jellemről próbál átadni egy egyetemes igazságot.
A felújítás ezt az üzenetet fejeli meg. A 4K-s szkennelésnek és újrafényelésnek köszönhetően a film elképesztő színben pompázik, ám mindez mégsem hat giccsesnek vagy mesterkéltnek. Ami viszont a Végső vágás egyértelműen legerősebb tartóköve, az a film 7.1-ben újrakevert hangsávja. Az ikonikus Valkűr-jelenet – melyben a Robert Duvall játszotta Kilgore alezredes katonái Wagner A valkűrök lovaglása című művét bömböltetve mérnek helikoptercsapást a Vietkongra – még sosem szólt ilyen intenzitással, erővel és dinamikával.
A Redux-verzióhoz képesti rövidítés szintén jót tett a mozinak.
A meglévő jelenetek feszesebb vágást kaptak, kikerült a playboy nyuszikkal való hentergés, de megmaradt a kissé meseszerű francia kolónia bemutatása, mely fontos politikai üzeneteket rejt magában az Egyesült Államok vietnámi kudarcát illetően. A Végső vágás már stáblistát is tartalmaz, ami a Redux-verzióból szintén elmaradt. A film rajongóinak így jó kis játék lehet felismerni a különböző változatokhoz képesti különbségeket.
Az Apokalipszis most sötét atmoszféráját még mindig kiválóan egyensúlyozza az alkotás morbid és groteszk humora, melyhez csak a már említett Acéllövedék mérhető. Kilgore alezredes még mindig igazi eszelős fenegyerek, akit jobban izgat a szörfözés, mint saját vagy katonái testi épsége, és bizony
a reggeli napalm illata még a vásznon keresztül is olyan, mint a győzelem szaga.
De mit is üzen négy évtized elteltével az Apokalipszis most? Hisz a vietnámi háború rég véget ért, és az emberiség energiáit olyan kihívások kötik le, mint a klímaváltozás, a migráns-válság és a kétpólusú világ hatalmi rendjének felbomlása. Nos, a film üzenete talán mégis ugyanaz, mint 1979-ben volt, és egy kicsit több is. A háborúskodás korántsem szűnt meg a XXI. századra, sőt még pusztítóbb újabb fenyegetésekkel kell szembenéznünk. A konfliktusok pedig már nem pusztán csataterekre korlátozódnak, hanem hadviselés folyik az üzleti életben, a médiában és az alapvető morális értékekben is.
Az emberiség ennek a soha véget nem érő örök küzdelemnek a mocsarában dagonyázik, mióta világ a világ. Kurtz ezredes és Willard százados egyszerre él mindannyiunkban, előbbi a sárkányt utóbbi az ellene már szinte eszköztelenül harcoló lovagot jelképezve. A hős és a szörnyeteg párharca ez, ahol a héroszból is egy csapásra sátánfajzat válhat. Hisz hány ígéretesnek tűnő államférfi, politikus vagy vezető süllyed el saját oszladozó dicsőségében. Lehet, hogy nem ez a legjobb film Vietnám valóságának hiteles bemutatására; viszont ez az egyik legjobb darab, amely elénk tárja, mivé is válhat az, aki egy csigához hasonlóan borotvaélen mászik az erkölcs vékony pengéjén.
