A brazil Aquarius egyszerre igyekszik bemutatni egy lakásért folytatott küzdelmet és egy női életutat. Vajon sikerrel jár, vagy csak a bemutatója körüli botránysorozat miatt marad emlékezetes Kleber Mendonca Filho második nagyjátékfilmje?
Kleber Mendonca Filho igazi lokálpatrióta rendező: ami Woody Allen számára New York, az neki a Brazília északi részén fekvő Recife. Filho legtöbb filmjének nem egyszerűen ez a helyszíne, hanem a város és annak problémái kiemelkedően fontos szerepet játszanak a cselekményben. A rendező készített már dokumentumfilmet a focivébé lenyomatáról, illetve rövid áldokumentumfilmet a klímaváltozás hatásairól az itteni életkörülményekre. Az Aquarius ugyancsak szorosan kötődik a nagyvároshoz, de más motívumait is megelőlegezik Filho korábbi filmjei.
Filho eredetileg újságíróként és filmkritikusként indult, mivel a kilencvenes években alig létezett brazil filmgyártás – majd a lehetőségek bővülésével rövidfilmekkel és dokumentumfilmekkel kezdett kísérletezni. Több műve is a lakhatás, a modern otthon témáját dolgozza fel (például a szatirikus Eletrodoméstica, illetve első nagyjátékfilmje, a Neighboring Sounds), a Vinil Verde-ben pedig kulcsszerepet játszanak a bakelitlemezek. Második nagyjátékfilmje, az Aquarius összegzi, egyben meg is haladja a korábbi ötletmorzsákat, közben viszont kissé túl merész vállalkozásba fog.
A nemzetközi filméletben is ismert Sonia Braga köré épített Aquarius egy nyugdíjas zenekritikus, Clara szemén keresztül mutatja be Recife átalakulását. A filmben végig érződik Filho kötődése az egyébként nem túl népszerű városhoz – ugyanakkor a környezet és a történet is azt sugallja, hogy az Aquarius voltaképpen a sosemvolt régi szép időket siratja a város és a főhős életében egyaránt. Ez a finom megfigyelés önmagában is kitöltene egy filmet, Filho azonban barokkosan túlzsúfolja a művét egyéb részproblémákkal, amelyek rátelepednek a törékeny magra, és a film hangsúlyait, tulajdonképpeni mondanivalóját is elmaszatolják.
Végeredményben a „nem mindegy, hol lakunk” egyszerű üzenetét kapjuk útravalóul, ami két és fél óra után elég kevés.
Az Aquarius fő konfliktusforrása az volna, hogy Clara lakását meg akarja venni egy ingatlanügynökség, ő viszont nem akar kiköltözni a régi, Aquarius nevű épületből, amelynek immár ő az egyetlen lakója. Az ingatlanosok megdöbbentően durva módszereket vetnek be, hogy jobb belátásra bírják a makacs nőt, ő viszont végül leleplezi a vadkapitalista vállalatot, illetve bosszút is áll rajtuk. A leírás alapján a brazil Erin Brockovichnak is tűnhetne az Aquarius, de egyáltalán nem az: a lakásküzdelemmel párhuzamosan a film ugyanis Clara életéről is képet akar adni. E kettős törekvés viszont nem találkozik, a film összefüggéstelen problémadarabkák halmaza marad.
A harc a lerombolásra váró lakásért ismerős filmtoposz, a legemlékezetesebb példa rá talán Keleti Márton Hattyúdal című filmje. De míg a Hattyúdal világosan (sőt, kissé didaktikusan) a régi és az új küzdelmeként írja le a folyamatot, az Aquarius üzenete nem egyértelmű. Clara nagyon is modern nő, akit kizárólag az emlékei kötnek a lakáshoz – ezek közül viszont főleg negatívakat mutat be a film. Clara özvegy, ráktúlélő, a gyerekeivel való kapcsolata nem túl harmonikus, azaz az Aquarius nem indokolja meg kellőképpen ezt az önfejű ragaszkodást a helyhez, ami nem sok örömet nyújtott/nyújt neki. Filho így végül két szék között a pad alá esik: a lakásháború egyszerűen nem tölt ki egy ilyen hosszú filmet (illetve nem világos, miért kell hozzá ez a szerteágazó körítés), az élettörténetnek viszont nem látjuk a vezérfonalát.
Filho ugyanis sok mindent felvillant Clara életében, tehát sokfelé elindulhatna, de nem teszi.
A nő szenvedélye az úszás iránt, kapcsolata az úszómesterrel, a gyerekeivel, barátnőivel, a párkapcsolat utáni vágyakozása, a rák hatása harminc évvel később epizódok csupán, amelyek nem segítik a teljes kép kirajzolódását. Még annak sincs jelentősége, hogy Clara zenekritikus volt – csupán a hangsúlyos diegetikus zenehasználatban érhető tetten, az pedig még inkább érthetetlen, miért egy harminc évvel korábbi születésnapi zsúrral indul a film. A végén ugyan felpörög a lakástéma, és Clara csattanós választ ad a zsarolóinak, ez viszont már túl későn történik ahhoz, hogy bevonjon a film. Így gyanítom, hogy a film kritikai és közönségsikere elsősorban politikai okokra vezethető vissza: a 2016-os Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott Aquarius körül ugyanis sok furcsaság történt a brazil kormány jóvoltából, igyekeztek mellőzni a filmet, válaszul pedig a stáb a Cannes-i vörös szőnyegen kezdett politikai kampányba. Persze, szép dolog kiállni egy film mellett, azonban még szebb lenne, ha nem Sonia Braga alakítása lenne az egyetlen emlékezetes és vitathatatlanul nagyszerű vonása.