Fókuszban Moziban

Aranyketrecbe zárva – Szerelem, örökség, portugál

Ruben Alves: Szerelem, örökség, portugálHa egy szép napon egy aranyhal (vagy Tibi bácsi) felajánlaná, hogy lehet három kívánságod (és már elmúltál tíz éves), a három közül az egyik biztos a gazdagság lenne. De mi történik valójában, ha váratlanul egy hatalmas örökség hullik az öledbe? Már mész is felmondani a főnökhöz? Vagy mégsem olyan egyszerű hirtelen egy egész életet hátrahagyni? A francia-portugál rendező, Ruben Alves bemutatkozó filmje egy Franciaországban élő portugál munkás családról szól. Egy kezdő rendező ígéretes debütálása egy képtelen, de mégis hihetővé varázsolt, szórakoztató történettel.

A dolgos és megbízható Maria Ribeiro (Rita Blanco) egy elegáns párizsi lakóház gondnoka. Ő felel az egész épület életének zökkenőmentes mindennapjaiért. Férje, José Ribeiro (Joaquim de Almeida) elismert építőmunkás, a főnök jobb keze. A házaspár Portugáliából települt át Franciaországba, de gyerekeik már igazi párizsiak, és otthon is franciául beszélnek. Egy szép napon váratlanul hatalmas családi örökség hullik az ölükbe, egyetlen feltétellel: vissza kell költözniük Portugáliába. Ruben Alves egy nagyon okos vígjátéki ötlettel dolgozik: mi történik, ha ez a házaspár olyannyira jó munkaerő és főnökeik számára olyannyira nélkülözhetetlenek, hogy képtelenek őket elengedni?

Természetesen kötelező volt az eredeti címet (Az aranyketrec) megváltoztatni, akár még egy túl súlyos drámára is számíthatott volna az egyszeri néző (vagy Benedek István az Aranyketrec című elmegyógyintézetben játszódó regényére), de a Szerelem, örökség, portugál már biztosít minket a könnyed nyári vígjátékról. A film elején egy pillanatra megijedünk, hogy a poénok bevándorlókhoz kapcsolt sztereotípiákat lovagolják meg. Szerencsére Alves nagyon gyorsan megtölti a karaktereket élettel, és egy széles paletta színes egyéniségeivé alakulnak. Először szinte bosszantó butaságnak tűnik, hogy az egész életét végigrobotoló ember egyáltalán elgondolkodik azon, hogy menjen-e a luxusba, vagy maradjon itt „rabszolgának”. Aztán az ügyesen vezetetett epizódokon keresztül, belelátva a mindennapjaikba, egyre inkább megértjük, miért is olyan nehéz a harminc év kemény munkájával felépített életet hátrahagyni. Tulajdonképpen a munka szeretete akadályozza őket abban, hogy képesek legyenek egyszerűen élvezni a vagyont.

Ruben Alves: Szerelem, örökség, portugálErre az okosan kitalált „menni vagy maradni” ötletre épül a rendező Alves, Hugo Gélin producer és Jean-André Yerlès író által remekül megírt forgatókönyv. A humor fő forrása, hogy a családtagok és a főnökök különböző trükkökhöz folyamodva próbálják a nélkülözhetetlen házaspárt maradásra bírni. A sok szereplő ellenére Alves ügyesen tartja kézben a sztorit, amiben további bonyodalmat okoz, hogy a Ribeiróék lánya titokban az apja főnökének fiával randevúzik. A film egyik legviccesebb jelenete (annak ellenére, hogy hány ilyet láttunk már), amikor a gyerekek ünneplésére a dolgos, portugál munkáscsalád vendégül látja a sznob tősgyökeres francia szülőket. A vidám jeleneteket ellenpontozó drámai részek szívhez szólóak, a zene pedig csak pont annyira giccses, amennyire kell. Rubens, ha nem is hatol túl mélyre, olyan társadalmilag érzékeny témákra tapint rá, mint a bevándorlók beilleszkedése, az irántuk való előítéletekkel, vagy a származás miatti identitásválsággal való küzdelmük.

Ruben Alves: Szerelem, örökség, portugál 3Bár nálunk jórészt ismeretlen színészgárdával dolgozik a film – a külföldi szerepekben valóban portugál származású színészeket látunk – de mind ők, mind a francia színészek egyaránt remekül hozzák a karaktereiket. A mellékszereplők közül az egyik legjobb a művészlélek, hippi anyuka (Chantal Lauby), aki a Wikipédián szerzett felületes információi alapján valódi kedvességből vág sértéseket a portugál család fejéhez. A főszerepet játszó Rita Blanco pedig volt már egy másik elegáns párizsi ház portugál gondnoka is, Haneke Szerelem című drámájában.

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment