Kritika

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? – Arcélek, útszélek

JR és Agnès Varda filmje olyan csoda, amilyen ritkán történik a filmművészetben. Játékos és mély, személyes és közérdekű dokumentumfilm egy valószerűtlen, de gyönyörű barátságról – az Arcélek, útszélek (Faces Places / Visages Villages) helye a legnagyobbak között van!

Hogyan találkozott egymással a francia új hullám megelőlegezője, a legendás Agnès Varda és a fiatal fotóművész, JR? Nos, erre vérbeli modernista filmként az Arcélek, útszélek több egyenrangú, de hamis választ is ad. Merthogy nem is maga a találkozás a lényeg, hanem az, hogy hogyan lett ebből az ismeretségből gyümölcsöző közös munka és szoros barátság. Erről pedig a közösen írt és rendezett film egésze mesél a maga szertelenségében.

Az Arcélek, útszélek két különc művész együttműködéséről szól. JR igazi 21. századi hipszter fotós, aki majdnem annyira rejtőzködik a világ elől, mint Banksy, hiszen sosem látni kalap és sötét napszemüveg nélkül, azt pedig senki nem tudja, mi az igazi neve. A 89 éves Agnès Varda ellenben egyike a nem túl sok női filmrendezőnek, aki beírta a nevét a filmtörténetbe, hiszen a Cleo 5-től 7-ig a modernizmus megkerülhetetlen mérföldköve, személyes indíttatású dokumentumfilmjei pedig utánozhatatlanul egyediek. Közös munkájuk éppen attól annyira nagyszerű, hogy mindketten egyformán érvényesülhetnek benne, miközben bebizonyítják, hogy két dolog, ami első pillantásra beláthatatlan távolságra van egymástól, talán nem is annyira különbözik. Csak lehetőséget kell adni rá, hogy találkozzanak.

A film lényege mindössze annyi, hogy JR és Varda közösen útra kelnek, hogy a vidéki Franciaországot teleragasszák a helyiekről készített, óriási fotókkal. Az utazások közben kapcsolatba lépnek a portrék alanyaival, természetes módon, egyenlő felekként beszélgetnek velük az életükről, valamint átélhető és szó szerint tapintható közelségbe hozzák a művészetüket. JR, Varda és az új ismerőseik is megtapasztalják, hogy a műalkotásokat lehetséges az élet szerves részévé tenni. Bár a kiplakátolt fotók tünékenyek, a közösségek és az alkotók életébe is fontos változást hoznak, azaz ritkaságként a kortárs művészetnek valódi hatása lesz.

Az alkotófolyamattal párhuzamosan az Arcélek, útszélek a két művész közeledését, ismerkedését is megörökíti.

JR és Varda egyenrangú narrátorai a filmnek, kommentárjaik pedig végig feleselnek egymással: hol ellentétesek, hol párbeszédbe lépnek, hol kiegészítik egymást.  Folyton ugratják egymást, összekapnak és kibékülnek, észrevétlenül pedig mély barátságba kerülnek, pedig keveset árulnak el egymásnak önmagukról. A szabálytalan unoka-nagymama viszony nagyon érzelmes, sőt, egyenesen megindító jeleneteket is eredményez. A felhőtlen játék közben ugyanis nem titkolják, hogy az egyébként jó erőben lévő Vardának valószínűleg ez az utolsó filmje. „Akarsz-e játszani halált” – kérdezi Kosztolányi is – az Arcélek, útszélek pedig ugyancsak igazolja, hogy a játék és az élet legmélyebb kérdései korántsem zárják ki egymást.

Ezzel összhangban a huszadik századi művészetfilozófia egyik meghatározó alakja, Gadamer úgy vélte, hogy a játék nagyon is komoly tevékenység, hiszen csakis akkor működhet, ha a résztvevő felek – feladva önmagukat – maradéktalanul betartják a szabályait. Az Arcélek, útszélek azt a folyamatot örökíti meg, amikor egy játék szabályai megteremtődnek. JR és Varda különböző látás-módokkal szemlélik a világot: előbbi kizárólag sötét napszemüvegén keresztül, utóbbi pedig romló szeme miatt egyre bizonytalanabbul. Mi sülhet ki abból, ha ezt a két látásmódot ütköztetik, egymás mellé helyezik? Az Arcélek, útszélek humanizmusa és életigenlése bizonyítja, hogy a közös cél két különböző úton is el lehet érni, a különbségek legyőzése, a közös ötletelés pedig legalább olyan izgalmas, mint az önmegvalósítás.

A sötét napszemüveg egyébként itt ugyanúgy humorforrás lesz, mint Michael Hazanavicius friss filmjében, a Godardról szóló Redoubtable-ben. Az ellentétek leküzdését segíti, hogy JR akaratlanul is úgy fest, mint a fiatal Godard Agnès Varda korai szkeccsében, tehát már a megjelenésével is megidézi Varda fiatalságát. Godard jelen-nem-léte egyébként is végigkíséri a filmet, az utolsó jelenetben (amit állítólag maga Godard írt) pedig az elvonultan élő rendezőt látogatják meg – az egyszerre megmosolyogtató és szívhez szóló csattanót természetesen nem árulom el. Múlt és jelen így a filmben végig törésmentesen vetül egymásra,

azaz nemcsak az életkorok közti határvonalak törlődnek el, de az évtizedek is átjárhatóvá válnak.

Külön bekezdést érdemel a film utóélete, ugyanis JR és Varda kapcsolata a premier után sem szakadt meg. Az egyébként számtalan díjjal jutalmazott és a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában Oscar-jelölt film promóciója során a két alkotó nem esett ki a szerepéből, továbbírva a filmet folytatták (és gazdagon dokumentálták) a közös mókázást még akkor is, ha egyes eseményeken egyikük csak kartonfiguraként képviseltethette magát. Szép tisztelgésként a budapesti Francia Intézet falára is kikerült egy hatalmas plakát Agnès Vardáról – érdemes megcsodálni a film megtekintése után!

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com