Kritika

Kurzus helyett történelem – Argentina, 1985

Kurzusfilmnek is tűnhet az Argentina, 1985, de még épp megáll a határ előtt, és megmarad egyszerű történelmi filmnek. Santiago Mitre rendező korrekt iparosmunkája emelt fővel tiszteleg a katonai diktatúra áldozatai előtt.

A rövid argentin történelem legsötétebb időszaka 1976 és 1983 közé esett, amikor a hadsereg puccsot hajtott végre az ország demokratikusan megválasztott vezetése ellen, és katonait diktatúrát vezetett be. A juntának nevezett jobboldali-konzervatív rezsim válogatott eszközökkel üldözte azokat, akik másképp gondolkodtak – tették mindezt az elit és az Egyesült Államok csendes egyetértésével. A „Mocskos háború” (Dirty War) áldozatainak száma kilenc- és harmincezer közé tehető, a számosság mellett a kegyetlenség igazán szembeötlő: nőket és fiatal diákokat is megkínoztak, embereket vittek helikopterrel az Atlanti-óceán mélyére, majd ott egyszerűen kidobták őket a nyílt vízbe. A rendszer végül a katasztrofálisan kezelt Falklandi-háború miatt bukott meg. 1985-ben pedig a diktatúrát vezető tábornokok ellen pert indítottak, amely a világon az első olyan tárgyalás volt, ahol a hadsereg tagjai felett nem a katonai, hanem a polgári törvényszék ítélkezett.

A junta elleni perről szól az Argentina, 1985.

Főhőse az államügyész, Julio César Strassera (Ricardo Darín), aki bár hisz az igazságban, berzenkedik a feladattól. Hiába változott meg gyorsan a politikai klíma, az emberrablások és gyilkosságok emléke még élénken él 1985-ben. Gondot jelent az is, hogy a jogászok zöme támogatta a rendszert, így Strassera kénytelen volt egy fiatal segédet választani maga mellé, aki még érintetlen és naiv. Luis Moreno Ocampo (Peter Lanzani) javaslatára az államügyész bojtárnak és segédnek még fiatalabb férfiakat és nőket választ. A szokatlan csapat jól mutatja a társadalmi megosztottságot, hiszen a vádlottak padján kizárólag idős férfiak ülnek.

Az Argentina, 1985 tehát kifejezetten hasonló utakon jár, mint a szomszédos állam diktatúrájának lezárását feldolgozó No. Pablo Larraín Oscar-díjas filmjében a népszavazási kampány állt középpontban, itt pedig egy tárgyalás – a politikai légkör azonban szinte teljesen egyezik. Az ügyészeket folyamatosan fenyegetések érik, a fővárostól távolodva a lakosság egyre inkább a rendet képviselő hadsereggel szimpatizál. A politikai klíma adja mindkét filmben a feszültséget, lényeges különbség azonban, hogy az argentin film középpontjában egy per áll, ami a műfaji kereteket is meghatározza.

Az Argentina, 1985 összességében se nem több, se nem kevesebb, mint egy tárgyalótermi dráma.

A zsánert csúcsra járatja a rendező: a film első harmadában felsorakoztatja a kulcsszereplőket, a közepén a tanúk beszámolóival építi fel a drámai szálat, a film csúcspontja pedig egyértelműen az államügyész vádbeszéde. Nincs kilengés semmilyen irányba, még a manapság meghatározó eszközzel, a tanúk beszámolóinak megfilmesítésével se él, tényleg csak a szereplő monológját látjuk és hallgatjuk. A kortárs argentin mozi egyik legnagyobb színésze, Ricardo Darín hozza a szokásos formáját, a popsztárból színésszé avanzsáló Peter Lanzani pedig tényleg révbe ért a szerepével.

Santiago Mitre rendező ígéretes indulása (Paulina) után a műfaji filmek felé fordult, és ezen a téren érezhető javulás figyelhető meg különösen a hasonló talajon mozgó La Cordillera (The Summit) óta. Az Argentina, 1985-öt kifejezetten jó nézni: az utcai jelenetek alaposan kidolgozottak, a zene szépen kiemeli a drámát. Persze a film kicsivel hosszabb, mint lehetne, de ennyi könnyen elnézhető olyan esetben, amikor egy ország történelmének egyik (hanem a) legfontosabb pillanatát dolgozzák fel. Az igazi baj az, hogy ezek az eszközök korrekté teszik a filmet – de nem emlékezetessé.

Az Argentina, 1985 fontos film az ország számára, de a műfaj rajongóin kívüliek számára sajnos könnyen válhat érdektelenné.

Mintha a rendező semmit sem akarna hozzátenni ehhez a (egyébként rendkívül fontos) témához. Pablo Larraín a ban tudott mondani valamit a kisemberről, aki a történelmet eltéríti. Aaron Sorkin A chicagói 7-ek tárgyalásában egészen hasonló témát választott, de ő üzent is filmjében napjaink Amerikájának. Vagy ott van A klán, amely szintén a katonai junta idején játszódik, és bár jóval töredezettebb, mégis megpróbál valami más kontextust adni az eseményeknek. A legélesebb kontraszt pedig az argentin mozi legnagyobb alkotásával szemben mutatkozik: a Szemekbe zárt titkok erről a korszakról (is) mesél, de sokkal mélyebbre jut a társadalom vizsgálatában.

A szerzői kiszólások teljes hiánya miatt akár kurzusfilmnek is tűnhet az Argentina, 1985 – egyoldalúságát mi sem mutatja jobban, mint hogy a védelem gyakorlatilag semmilyen teret nem kap a játékidő alatt. De még ebben is puha a film: nincs semmilyen utalás a jelenre. Ez azonban inkább a film mellett szól, igazán így tud hiteles történelmi filmmé válni. Ebben az aspektusában pedig a hazai filmszakma figyelmébe is ajánlom a filmet különösen így, a Blokád premierjének idején.

Rating
[yasr_overall_rating size=”large”]

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com