Kritika

Henry Cavill, a képzelt szuperkém – Argylle: A szuperkém

„Minél jobb a kém, annál nagyobb a hazugság” – hirdetik az Argylle titkosügynökei. Matthew Vaughn produkciója ugyanakkor saját mottójával szemben csak azt képes bizonyítani, hogy minél silányabb egy film, annál ötletesebb marketingre van szüksége.

Az Argylle-t övező rejtély ennek megfelelően már a film megtekintése előtt elkezdődik és még a stáblista legördülte után is tart: Kicsoda Elly Conway? A történet írója vagy hősnője? Valós személy vagy fikciós karakter? Egyes légből kapott rajongói teóriák szerint talán Taylor Swift alteregója? A válasz (majdnem) mindegyik kérdésre: igen! Legalábbis bizonyos értelemben. Hiszen Matthew Vaughn filmje úgy igyekszik kiterjeszteni a befogadói élményt a mozivásznon túlra, hogy történetével a kortárs popkulturális tér médiumokon átívelő tartalmainak hálózati kapcsolatstruktúráját modellezi.

Elly Conway (Bryce Dallas Howard) népszerű írónő, az Argylle regénysorozat megalkotója. A probléma csak az, hogy történetei valós eseményeket vetítenek előre, ezért egy tényleges kémszervezet célkeresztjébe kerül. A könyvekből ismerős karakterek és szituációk tehát hirtelen a mindennapokban köszönnek vissza, a cselekmény pedig ennek megfelelően két párhuzamos síkon mozog. A fikciós szál Elly fantáziáján keresztül láttatja azt a kémvilágot, ami az ezzel párhuzamosan megjelenő realitás szintjén magát a történetet megalkotó írónőt veszélyezteti. A valóság és a képzelet még nagyobb mértékű összemosása érdekében ráadásul a marketinggépezet részeként a készítők

ténylegesen kiadatták a filmben kvázi kellékként megjelenő Argylle kötetet a fiktív írónő szereplő neve alatt.

A boltokban kapható Argylle könyv tehát nem a film alapjául szolgáló mű, hanem az abban látható kémtörténet novelizációja. Az olvasó így maga is a film fikciós világának részévé válhat a karakterek által forgatott regény tényleges kézbevételén keresztül, ahogy nemrég a Marvel szuperhős, a Hangya saját filmjében feltűnő önéletírása is megjelenhetett. Az Argylle film ugyanakkor egy teljesen eredeti alkotás (a szó jogi értelmében), amiről kizárólag a hírverés és a történet tematikája miatt terjesztették el, hogy más szellemi tulajdonokhoz kapcsolódik.

argylle

Hiszen az elmúlt évek példái azt mutatják, hogy nem az adott produkciók minősége vagy eredetisége (a szó esztétikai értelmében) eredményez nagyobb bevételeket a mozikasszáknál. Matthew Vaughn rendező felismerve a különböző trendek és kapcsolódási pontok sikerbefolyásoló tényezőinek jelentőségét ezek promóciós lehetőségére építi legújabb sajátos franchise-a beindítását. Így miután a Csillagpor a fantasy tündérmeséket, a Ha/Ver a szuperhősfilmeket, a Kingsman pedig a James Bond sorozatot és a kémfilmes műfajt parodizálta,

az Argylle metafikciós narratívája elsősorban a Mission: Impossible-típusú akció-kémfilmeket figurázza ki.

A szokásos MacGuffin-hajsza bevett kliséit ezúttal a fikció és a valóság egymás közötti átjárhatósága bonyolítja. A címszereplő szuperkém az írónő képzeletében Henry Cavillként tűnik fel, a titkosügynök tényleges megfelelőjét viszont a kevésbé megnyerő külsejű Sam Rockwell alakítja, aki idealizált társánál nehezebben veszi a különböző akadályokat. A megszokott műfaji elvárások és az ezeknek ellentmondó látottak feszültsége pedig a film humorát szolgáltatja. Ez egyes akciójelenetekben vizuálisan is megjelenik, ahogy Cavill és Rockwell váltakozva formálják meg ugyanazon figurát a koreográfiák előadása közben. Azonban míg az egykori Supermannek minden mozdulata tökéletes, addig az Oscar-díjas karakterszínész egy küszködő balféknek tűnik hozzá képest. Az 1980-as évek macsó hőseit karikatúraszerűen tökéletesnek ábrázoló és a funkcionális férfiasságot esetlenségében megmutató, összemosódó történetsíkok ugyanakkor leginkább egy paródia paródiáját nyújtják, amitől a látottak kifejezetten mesterkéltnek hatnak.

Mintha Vaughn a tényleges kémfilmek helyett eleve egy Austin Powers-szerű műfajparódiát vett volna alapul saját szatirikus elképzeléseihez.

Így az Argylle más produkciókat idéző fordulatai maguk is az eredetileg kiforgatni kívánt közhelyekké válnak. A történetbeli csavarok javarészt nem más megvilágításba helyezik a korábban látottakat, hanem teljesen felülírják a narratíva addigi menetétm, végül pedig teljesen felszámolják a kettős cselekményvezetésből fakadó misztikumot is. A fordulatok ráadásul idővel könnyen kiszámíthatóvá és erőltetetté válnak, mivel jól ismert, sokadszor látott műfaji megoldásokat vesznek alapul. A narratíva hirtelen irányváltásai és a karakterek álidentitásainak folyamatos leleplezései sokadszorra előadva már a Mission: Impossible sorozat kémálcáinak megdöbbentő hatása helyett a Scooby-Doo nyomozások megoldását jelentő, mémesült maszklevételeket idézik.

argylle

A szereplők továbbá a mondvacsinált rejtélyesség követhetősége érdekében csupán az aktuális eseményeket megmagyarázó expozíciókat adnak elő érdemi dialógusok helyett. A cselekményközpontú film ennélfogva alig fordít figyelmet parodisztikusnak szánt karaktereire, akik önálló egyéniség nélküli sablonfigurákként jelennek meg. Ezen a humortalan színészgárda sem segít. Henry Cavill, Dua Lipa, Sofia Boutella és John Cena szegényes eszköztárukat próbálják paródiaként előadni villanásnyi szerepeikben, Catherine O’Hara, Bryan Cranston és Samuel L. Jackson pedig ripacskodásba hajló túljátszással kompenzálják az erőtlen szövegkönyvet. Sam Rockwell motiválatlan, valamint Bryce Dallas Howard irritáló alakítása a főszerepekben pedig végképp érdektelenné teszik a fordulatok közötti üresjáratokat.

Az Argylle egy önmagát promotáló reklámfilm érzetét kelti, egy felszínes marketingtrükk, semmint tartalmas produkció,

olyan, mintha a Barbie férfi célközönségre targetált változata lenne, ami stílusmegoldásai és túlgondolt elképzelései segítségével akar összetettebnek látszani. A saját fikciós világának műfajparódiáját átélő írónő története továbbá Az elveszett város formuláját idézi, csupán a kalandfilmek helyett a kémfilmekre vonatkoztatva. Matthew Vaughn produkciója tehát még formabontónak szánt megoldásaiban sem képes újszerű ötletekkel előállni. Sőt, ezúttal a rendező védjegyévé vált stilizált akciószekvenciák sem érik el a kívánt hatást. Hiába a tánckoreográfiákra komponált, színes füstfelhőkbe burkolódzó harcjelenet vagy a cipőtalpra erősített késekkel olajtócsán korcsolyázás vérengzése, a kapkodó vágás, a silány minőségű animáció és az átgondolatlan kameraszögek, a rendszeres túl közeli felvételek gyakran nem engedik teljes egészében látni a történéseket vagy megtörik az illúziót, amit csak tetéznek az ezek közben elhangzó, kínos szóviccekké silányodó egysorosok beszólásai.

Az Argylle esetében minden adott volt egy Vaughntól megszokott stílusos műfajparódiára, a korábban szinte kizárólag vállalhatatlan forgatókönyveket (Pán, Látlak) jegyző Jason Fuchs – a fikciót a valósággal több síkon is keresztező – története ugyanakkor nem képes kiaknázni a saját modellszerűségében rejlő lehetőségeket. Ehhez pedig a rendező is csupán máshonnan kölcsönzött formai megoldások erőtlen ismétlésével képes asszisztálni. De a Jurassic World rendszeresen kritizált jelenetével szemben legalább Bryce Dallas Howard ezúttal leveszi a magassarkú cipőt menekülés előtt.

Az Argylle: A szuperkém február 1-től látható a magyar mozikban.

Lubianker Dávid

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com