Jamey Gray önéletrajzi ihletésű apológiája, az Armageddon Time a sztárparádé ellenére szomorúan üres alkotás.
Bár már évtizedek óta létezik a magyar filmtörténetben csak így jöttem-filmnek nevezett filmtípus, az utóbbi években feltűnően megsokasodtak a szerzői rendezők saját gyerekkorát és művészi eredettörténetét bemutató darabok. A Roma után a Minari, az Isten keze és a Belfast is vallomásos kinyilatkoztatásként mesélt a főhős-auteur hányattatásairól, a Volt egyszer egy… Hollywood és a Licorice Pizza pedig áttételesebben fogalmazta meg a rendezője történetét: egy elképzelt, vágyott gyerekkori fantáziavilágba kalauzolt el. Az Armageddon Time kissé megkésve csatlakozik a sorba – de míg Cuarón, Sorrentino, Tarantino, Anderson egyértelműen korunk legfontosabb szerzői rendezői közé tartoznak, sőt, még Lee Isaac Chung és Branagh sem lóg ki túlságosan, James Gray-t valószínűleg kevesen tennék bele egy ilyen gyűjtésbe.
Mi lenne, ha nem minden közepes rendező akarná elárulni, hogy mitől lett nagy művész?
Az Armageddon Time a nyolcvanas évek Queens-ébe kalauzol, ahol Paul Graff egy középosztálybeli zsidó család különc, cserfes és álmodozó gyermeke. A csupamosoly, göndör fürtös, modellkülsejű fiú művésznek készül, folyton bajba kerül, a családja pedig csupa nagyhangú, nehéz esetből áll. A hatodikos kiskamasz leginkább a mókás nagypapájával ért szót, aki olyan útravalót ad neki, ami egész életében elkíséri – ismerős? Már ebben a névleg szerzői filmtípusban is megjelentek a sablonok. A kaotikus családi vacsorák, a weird humor, az imádott nagypapa elvesztése vagy az iskolai zűrök nem sok olyat mutatnak, amit más filmben ne láttunk volna már. Ahogyan az is pontosan megjósolható, melyik monológot vágják majd be Jeremy Strong Oscar-klipjébe. Mintha a Belfast leggyengébb megoldásai találkoztak volna korunk redneck, suttyó drámáival, mint a Vidéki ballada az amerikai álomról vagy az Iskola a pult mentén – az Armageddon Time az önéletrajzi plecsnivel akar többnek mutatkozni egy átlagos családi coming-of-age drámánál.
James Gray két aspektusával visz egyedi színt a filmtípusba, de míg az egyiket már rengetegszer láthattuk Woody Allentől a Shiva Baby-ig, a másik a jó szándék ellenére kifejezetten káros megvalósítást kapott. A rendező a Graff családdal egy háromgenerációs, máig élő zsidó gyökerekkel rendelkező famíliát mutat fel, amelyben anno a dédszülők Európából vándoroltak be, a nagyszülők az ő traumáikat és a holokauszt árnyait hordozzák, a szülők a jobb megélhetést keresik maguknak és a fiaiknak, a kamaszosan lázadozó gyerekek pedig csak próbálnak megfelelni a finoman szólva is ellentmondásos, indulatos, fizikai erőszaktól sem visszariadó szülőknek. A zsidó hagyományok, identitás, az általuk is csak a történetekből ismert régi élet elsősorban az öregeket érdekli, a gyerekekig pedig már csak az ebből gyökerező értékrend jut el: a kirekesztettségtől való félelem, kiállás a gyengékért. Ez utóbbi morális próbatétel az, amelyen Paul elbukik, ez az emlék az, amely James Grayt az Armageddon Time elkészítésére ösztönözhette.
Az Armageddon Time Pault nemcsak művészpalántaként mutatja be, hanem barátként is. Paul haverja, osztály- és cinkostársa, Johnny, a talpraesett, de rossz családi hátterű, a nagymamájával élő fekete kisfiú, aki keserű élettapasztalatai miatt kissé koravénnek tűnik, de közös kalandjaik alapján ő sem értettebb egy átlagos 12 éves srácnál – viszont kőkeményen sújtja a rasszizmus.
A film drámai vonalát az a folyamat adja, ahogyan a buborékban élő Paul a maga gyermeki nézőpontjával egyre súlyosabb példáit látja Johnny süllyedésének.
Johnny mögött nincs szociális háló, amely megvédené az elkallódástól, egy sorsfordító pillanatban pedig Paul megússza az eldurvult gyerekcsínyt, Johnny viszont nem. Hogy mi lesz a fekete fiúval, nem derül ki – Gray pedig feltehetően pont emiatt érez bűntudatot.
A film banális üzenetét a mindentudó nagypapa mondja ki: az élet nem fair. Az Armageddon Time-mal Gray Johnny-nak szolgáltathatna igazságot azzal, hogy felmutatja a történetét. De ez valójában nem Johnny története: a fiú nem kap saját hangot ahhoz, hogy elmesélje az életét, csak mellékszereplő lehet a nagy művész öntömjénező eredettörténetében, ez pedig ugyanolyan szalonrasszista narratíva, mint ami évtizedekig uralta a „jó négereket” bemutató filmeket. Gray instant jó fejnek, emberbarátnak szeretne tűnni ezzel a lelkiismeretét nyugtató filmmel, miközben a néző együttérzését és megbocsátását akarja kizsarolni, ám a törekvés visszájára sül el. Johnny nem lesz több a rendszer névtelen áldozatánál, azoknál a szerencsétleneknél, akik az akció- vagy háborús filmekben először halnak meg: sem Paul, sem a film nem mereng sokáig a valószínűsíthető tragédiáján, hiszen ilyen az élet.
Az Armageddon Time nagyon amerikai film, bővelkedik az otrombán direkt kiszólásokban, az aktuálpolitikai áthallásokban, a nyílt, előre megrágott üzenetekben,
a sztárparádé (Jeremy Strong mellett Anne Hathaway, Anthony Hopkins is játszik benne, sőt, Jessica Chastain is felbukkan) és a cuki kisfiú (Banks Repeta) pedig garantáltan a megérdemeltnél nagyobb figyelmet generál neki. Míg Gray előző filmje, a szemlélődő Ad Astra a filozófiai és mitológiai terheltsége, intertextjei miatt volt sokak számára elidegenítő, korábbi művei pedig elsősorban műfaji darabokként értékelhetők, az Armageddon Time többet képzel magáról, mint amennyi benne van, és a sekélyesség lesz a veszte. Gray jópofáskodik, hogy tökéletesen megágyazzon az önfelmentésének, de miközben erkölcsileg is elbukik, pont az az erős szerzői vízió hiányzik a filmjéből, amely művészként legitimálná az elkészítését. Hogyan lehet szerzői módon beszélni egy történelmi tragédiában gyerekként, akaratlanul játszott szerepünkről? Louis Malle megtette a Viszontlátásra, gyerekek!-ben.
